A „gimi” csapata, ha az Ő keze alatt nem is lett középiskolás bajnok, de a második helyet többször kiérdemelte! Ez történt először 1952-ben, majd 1969-ben, 1971-ben és 1973-ban. Nem feledve, hogy országosan kiváló tornászok is innen indultak: Donáth Ferenc olimpikon, Király Sándor, Hüllner Péter, és évekkel korábban Gábor Gyula ifi válogatott tag lett. Ha Kőrös hivatalossága nem is, de másik iskolája – ahol tanított – a Kossuth Lajos Általános Iskola, és egykori tanítványai a „rendszerváltás” után megpróbálták emlékét idézni a „Medve László emlékversennyel”. Az utód „Medvebocsok”, segítettek nem csak Laci legendájának az ébrentartásában, hanem az újabb tornászgenerációk létrejöttében is… Köszönhetően az iskola akkori igazgatójának, Soós Sándornénak, és a testnevelő Pénzes Róbertnek! Közel húsz évig tartott a siker, majd a „hevület” lassan alábbhagyott, és mára ki is hunyt! Mit ne mondjunk… Szép volt!
Nos, a lényegre térve, biztosra vehetjük, minden érdekeltnek – városvezetés, képviselőtestület, stb. hogy, a város hivatalos kiadványát, az Önkormányzati Híreket ki ne hagyjam! – aktuális gondja minden alkalommal, évforduló, stb. nagyobb volt annál, hogy Laci emlékét felidézzék! Több évtizedes közeli ismeretségünk jogosít fel arra, hogy per „Laci”-t írjak. Ennek első rendű oka, Laci első sikeres tornászai az én feledhetetlen osztálytársaimból kerültek ki. Közülük már csak Róka Sándor él egyedüliként. Őt kértem meg Medve László emlékének felidézésére, közel hetven esztendő távlatából.
– Azzal kezdjük: Hogy lettél tornász?
– „Bizony, akkor még a ’40-es évek végén jártuk. A gimnázium épületében működő általános iskola hetedikese, vagy nyolcadikosa lehettem. Abban a furcsa állapotban voltam, hogy testnevelésből fel voltam mentve! Vagyis nem volt számomra kötelező az iskolai tornaórákon való részvétel, amit Hetey Dani bácsi, az akkor államinak mondott, de szellemiségében református gimnázium tornatanára vezényelt. Berta doktor úr szerint a szívnagyobbodásom, és egyebek miatt nem volt tanácsos számomra az iskolai torna. Ettől függetlenül kíváncsi lettem, hogy osztálytársaim közül néhányan – a Gábor-testvérek, Gyula és Lajos, Kalocsa Sanyi, ritkán Rácz Jóska, valamint az egy osztállyal előttünk járó G. Nagy Dezső, Molnár Bandi – „Tyótya” – mi a fenét csinálnak délutánonként, néha még alkonyatkor is, hét számra a tornateremben? Hát tornáztak! Én is kedvet kaptam hozzá! És egy idő után nagyjából egyforma színvonalat képviseltünk a „szertorna” majd minden területén. Valamivel később csapódott hozzánk Bús Jóska, aki egy évvel alattunk járt.
Maradva Medve Lacinál, kezdetben bizony érdekes volt a kapcsolatunk. Laci akkor már végzett a tanítóképzőben, és készült a TF-re, – Testnevelési Főiskola – tanári oklevél volt a célja. A felvételi vizsga részeként tornaszerenkénti fogásokat, kötelező előírásokat is be kellett mutatnia. Az első évben velünk együtt gyakorolt. Az volt a különbség, mi passzióból, ő viszont a hivatására készülve. Laci a lovat favorizálta. Kapcsolatunk szempontjából nem érdekes, hogy elsőre nem vették fel! Még pedig a kor politikai szemlélete miatt. Laci apja „maszek”, lakatos kisiparos volt. Emellett volt valamekkora földjük, és terménydarálójuk. Ezekből egy is elég volt ahhoz, hogy Laci „osztályidegen”, és így a rendszer számára „nemkívánatos”, egyben továbbtanulásra érdemtelen legyen! Laci keménységére jellemző, hogy később, a jóval nehezebb levelező-tagozaton mégis megszerezte a tanári oklevelet!
Szóval mi nem csak elfogadtuk, de fel is néztünk rá, mint nálunk néhány évvel idősebb, és a tornában jártasabb, és elhívatott emberre. Ehhez kellett az Ő hozzáállása is. Lehet, úgy tekintett ránk – de mondhatom úgy is viszonyult hozzánk – mint a közeljövő tanára a diákjaihoz. Mindig segítőkészen, de annak tudatában, hogy Ő mégsem tanár. Azt hiszem – ez a pontos meghatározás – első volt köztünk az egyenlők között! Ha visszagondolok rá, vidám, jó humorú, csupa mosoly embert látok magam előtt. Ha leestünk egy szerről – ami tornában mindennapos! – azzal vígasztalt, „Fog az még fájni jobban is…” Neki volt ebben is igaza. Edzés után kedvenc búcsúzása volt: „Szevasztok! Jót ne halljak…”
– A háború utáni újrakezdésben Ti voltatok az első „nagy csapat”.
– Ha nem is voltunk olyan nagyok, de folytattuk a gimnázium hagyományosan színvonalas tornasportját. Előttünk olyanok végeztek, mint Dibáczy Béla, Vincze Dénes, Vladár Károly, Koroknay Albert. Persze ehhez a két neves iskola – gimnázium, és a képző – folyamatos „ádáz” konkurenciája is kellett, ami az év végi „tornaversenyen” kulminált. Ezt, az egyben tömegeket mozgató, társadalmi eseményt minden iskolai év végén, a sportpályán rendezték, különféle bemutatókkal.
A „nagyok” közül jól emlékszem a kőrösi illetőségű Vladár „Bimbi” Karcsira, aki már Nyíregyházán szigorló orvosként nyaranta többször is bejött az edzésre, és nem sokat teketóriázva, úgy ahogy volt, utcai ruhában csinált néhány óriáskört a nyújtón. Azután emlékszem Vincze Dinire is, aki a különböző szerek technikai fogásait bemutató prospektusokat szerkesztette. Az utánunk következőknek valóban mestere volt Laci, aki akkor már „tanár-úrként” választotta ki a tehetséges srácokat, és nevelte a tornászok generációit. Csak a legismertebb Donáth Ferencet említem, aki egy időben meghatározó alakja volt a válogatottnak. A moszkvai olimpián, lovon érmet is szerzett. A csapat hatodik lett! Gyakori vendégünk volt Lucifer is – Molnár Ferenc –, a későbbi tornatanárunk, aki szintén bemutatott egy-egy attrakciót korláton, vagy nyújtón. De megjelent Hetey tanár úr is legendás lakkos, lovaglócsízmájában, hiszen tudta, hogy mi folyik a tornateremben Medve Laci bábáskodása mellett.
Ehhez kapcsolódik egy nem hétköznapi eset! A középiskolai bajnokságokra Laci készített fel bennünket, amihez semmiféle „papírja” nem lévén, mindig Dani bácsi vezetésével utaztunk. Többnyire Pestre. Volt egy „Vörös Meteor” – a kereskedelmi dolgozók szakszervezeti egyesülete – középiskolai országos verseny, aminek a döntőjébe bejutottunk. Mi, a gimi tornászai! – Az iskolának pénze nem lévén, a szakszervezet adta pénzt. A döntőn magasan mi voltunk az esélyesek, de volt a „műszabadgyakorlat”, gimnasztikával, amiben Bús Jóska egy mozdulatot elvétett! Oda lett az elsőség. Mi örültünk a második helynek is! Nem úgy Dani bácsi… Úgy megbántódott, hogy a díjkiosztás után a Nyugati-felé a körút másik oldalán lépkedett.
– Mi lett a folytatás az érettségi után?
– Valamennyien, egyetemisták lettünk. Egyre kevesebb idő és energia jutott a tornára. Legtovább Gábor Gyuszi jutott, ifi-válogatott kerettag lett. De három év múlva Ő is abba hagyta. A diploma után én is haza kerültem, a Konzervgyárban kaptam állást. Lacival néha-néha még találkozgattunk. Sőt, miután nemzetközileg jegyzett pontozóbíró lett, egyszer engem is felkért. De ahhoz már nem volt kedvem. A rendszerváltás után a Kossuth-iskola vezetése hagyomány-céllal tornaversenyeket rendezett a „Medve-bocsok” – Donáth Feri, Hüllner Peti, Király Sanyi, Sebestyén Gabi, Zsoldos Zoli, és Péter – szervezésében. Úgy látom, napjainkra ez is kezd veszteni jelentőségéből. Nagy kár! Egy kiváló sport-, és tanárember emlékét nem lenne szabad veszni hagyni!”
Utóiratként írom, hogy az ifjúsági sport, és benne a torna, Laci munkásságának köszönhetően élő hagyomány Kőrösön. A gimnáziumban Molnár Attila áldozatos munkával, és hozzáértéssel neveli „fiait” a szertorna fortélyaira, és juttatja őket az országos bajnoki címre. A Toldiban pedig a már említett Pénzes Robi a hagyomány folytatója.
2008. április
Tóth Barna
