Emlékszem, amikor utoljára fogtam a kezét halálos kórházi ágyán, akkor mindketten sokáig némán hallgattunk. Aztán elgondolkodva lassan felém fordult, rám nézett, majd megkérdezte: „Fiam, mondd meg nekem, volt-e értelme annak, amit én egész életemben csináltam és tettem?” Igen, volt, válaszoltam neki, nehezen préselvén ki a szavakat, mert elszorult a torkom, s alig jött ki belőle hang, és többet nem is tudtam mondani.

Csak könnybe lábadt szemmel néztem reá, úgy gondoltam, bíztatóan. Ő ezután elfordította tekintetét rólam, az ég felé nézett, és kedvesen elmosolyodott. Úgy gondoltam, biztosan végigpergett gondolataiban küzdelmes, nehéz élete, a nélkülöző gyermekkora, az első szerelme, a II. világháborús hadifogság, anyám és a gyermekek, hivatása, a hosszú meghitt vasárnapi családi ebédek, és beszélgetések, meg a strandon töltött felejthetetlen órák.

Ma már biztosan tudom, hogy nem élt hiába, mert megtette becsületesen mindazt, amit a Teremtő és nagy családja elvárt tőle. Egy kemény élet küzdelméért és kitartásáért megkapta mindazt, amit mindig is akart és oly nagyra becsült, a családon belüli szeretetet és békét.

Apu, azzal, hogy elmentél, mégsem hagytál itt engem egyedül, hiszen ma is erőt és tudást adsz, és ezáltal segítesz nekem életed példájával eligazodni a mai könyörtelen világban.

Most is magam előtt látlak fehér köpenyedben, amikor az orvosi rendelődben beteged fölé hajolsz, és az ablakon át intesz nekem, hogy mindjárt végzel és jössz…

Hogy beszélgessünk arról, hogy mi történt veled és velem ezen a napon. Sokszor anekdotáztál, és emlékszem gyermekkoromban mindig meséltél, többnyire ugyanazt a mesét a kelekótyáról. Már tudtam kívülről, de azért mindig türelmesen végig hallgattalak az ágyban, miközben te vártad azt a fárasztó rendelésed után, hogy végre elaludjak.

Apu, úgy érzem, hogy – mi ketten – nemsokára ismét találkozunk, és majd sokat beszélgetünk…

ábrahám