A figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar, vagyis az ADHD sokak számára még mindig egyenlő a „rosszalkodó”, „szétszórt” vagy „rendetlen” gyerekkel. Pedig ez az állapot sokkal összetettebb – és sokkal árnyaltabb is annál. Aki valóban ADHD-s, az nem egyszerűen "nem figyel", hanem az agya másképp dolgozza fel az információt, másképp reagál az ingerekre.

Mi is az ADHD?

Az ADHD egy neurológiai eredetű állapot, ami azt jelenti, hogy az agy bizonyos területei – főleg azok, amelyek a figyelem, impulzuskontroll és önszabályozás működéséért felelősek – másképp fejlődnek, másképp működnek. Ez nem betegség, inkább egyfajta „eltérő huzalozás”, ami sokszor nehézségeket okoz, de egyúttal egyedi előnyöket is hordozhat: például élénk fantáziát, gyors észjárást, vagy akár rendkívüli érzékenységet.

A tünetek három nagy csoportba sorolhatók:

• Figyelemzavar – pl. könnyű elkalandozás, gyakori „álmodozás”, nehézség a hosszabb feladatok végigvitelében;
• Hiperaktivitás – állandó mozgásigény, nehezen tud nyugodtan ülni;
• Impulzivitás – gyors, sokszor meggondolatlan reakciók, nehézség a szabályok követésében.

Nem minden ADHD-s gyerek mutatja mindhárom tünetet – ahogy az én fiam is mutatja, az egyéni eltérések teljesen természetesek.

Az iskolai közeg gyakran az első olyan hely, ahol az ADHD tünetei igazán látványosan megjelennek. Nem azért, mert addig nem voltak jelen, hanem mert az iskola – a maga szabályaival, kötöttségeivel és elvárásaival – egyszerűen másképp működik, mint az otthoni környezet.

Az ADHD-s gyerekek számára a tanulás nem feltétlenül a képességeiken múlik – hiszen sokuk kifejezetten intelligens, gyors gondolkodású, kreatív –, hanem azon, hogy mennyire tudnak alkalmazkodni az iskola által megkövetelt keretekhez. Egy ilyen gyermeknek nehéz lehet huzamosabb ideig koncentrálni, hosszabb feladatokat elvégezni vagy egy-egy instrukciót lépésről lépésre követni. Gyakran előfordul, hogy nem azért "nem csinálta meg a feladatot", mert nem értette vagy nem akarta, hanem egyszerűen elsodorta valami más inger, gondolat vagy érzés – és mire visszatalált volna, már tovább is léptek az órán.

A tanárok ebben a helyzetben kulcsfigurák. Egy érzékeny, odafigyelő pedagógus rengeteget tehet azért, hogy az ADHD-s gyerekek ne vesztesként, hanem saját ritmusukban haladó tanulóként éljék meg az iskolát. Nagyon sokat számít például, ha egy tanár nem erőlteti a „mindenki egyforma” tempót, hanem lehetőséget ad a gyereknek arra, hogy kis lépésekben, rövid szakaszokban dolgozzon. Egy világosan felépített, jól strukturált napirend is segíthet – hiszen az átlátható keretek megnyugtatják, irányt mutatnak.

Sokat jelent az is, ha a tanulás játékos, vizuálisan támogató elemekkel van kiegészítve – például színes jegyzetek, rajzok, mozgással összekötött feladatok –, mert ezek jobban lekötik az ADHD-s gyerekek figyelmét. Emellett az is hasznos lehet, ha a pedagógus enged rugalmasságot: például lehetőséget ad arra, hogy a gyerek időnként felálljon, kinyújtózzon, vagy más ütemben végezze el a házi feladatot.

És talán a legfontosabb: a pozitív visszajelzés. Az ADHD-s gyerekek gyakran kapják meg, hogy „nem figyelnek”, „szétszórtak”, „nem elég jók”. Pedig ők is nagyon vágynak az elismerésre – sőt, sokszor még érzékenyebbek is rá. Egy-egy bátorító szó, dicséret, mosoly a tanártól csodákra képes. Megtanítja nekik, hogy nem baj, ha mások – csak az számít, hogy haladnak. A saját útjukon, a saját tempójukban.

Az ilyen elfogadó és támogató hozzáállás nemcsak az adott gyermeknek segít – hanem az egész osztályközösségnek. Hiszen minden gyerek tanul belőle valamit: türelmet, elfogadást, empátiát. És talán ez a legszebb dolog, amit egy iskolai közösség adhat.

Szülőként mit tehetünk?

Első lépés: elfogadás. Nehéz lehet szembenézni azzal, hogy a gyerekünk „más”, de ez a másság nem baj – csak más utat kíván. Jó, ha van szakember (pszichológus, fejlesztőpedagógus), aki segít eligazodni a diagnózisban és a lehetőségekben. Fontos a szülő–tanár kapcsolat is: közösen könnyebb egy olyan tanulási környezetet kialakítani, ahol a gyermek ki tud bontakozni.

Az ADHD nem mindig ott mutatkozik meg, ahol várnánk. A kisfiam például imádja a rendet, mégis küzd a figyelmével, a nyugalommal. De ettől ő még ugyanúgy egy okos, szerethető, kíváncsi gyerek – csak másképp működik. És nekünk, felnőtteknek az a dolgunk, hogy ezt a „másműködést” megértsük, és segítsük őt abban, hogy kihozza magából a legjobbat.

Szabúné Pálhegyi Krisztina