Itt nyugszik ő édesapjával, Ábrahám Istvánnal, és feleségével, Dr. Ábrahám Ferencnével, Komáromy Katalinnal, akit tanítványai csak Kati néninek hívtak. Nézem az évszámokat, és megdöbbenek. Apám 1917-ben született és 2017-ben lett volna száz éves. A sors ezt nem adta meg neki, és nyolcvanhat éves korában hunyt el, 2003-ban. Az mindenesetre elgondolkodtató, hogy édesanyám édesapám születését követően száz év elteltével hunyt el éppen.

Apámról ma már csak a fényképek maradtak meg nekem, és ő mosolyog felém ezekről a képekről, vagy álmaimban hallgatom bölcs szavait.
Csendesen hagyott el minket, a családot, és engem is, szinte nem is búcsúzott…
Emlékszem, amikor utoljára fogtam a kezét a helyi kórházban a halálos ágyán, akkor mindketten sokáig csak némán hallgattunk, és néztük szótlanul egymást.

Aztán lassan megszólalt, és megkérdezte tőlem: „Fiam, volt-e értelme annak, amit én egész életemben cselekedtem és tettem?” Igen volt, válaszoltam neki, nehezen préselve ki a szavakat, mert elszorult torkomon nem jött ki erősebb hang. S könnybe lábadt szemmel tudtam nézni reá, bíztatóan. Ő elfordította tekintetét rólam, s az ég felé nézve, kedvesen elmosolyodott.
Úgy gondolom, biztosan végigpergett gondolataiban küzdelmes, kemény élete, nélkülöző gyerekkora, az első szerelme, a II. világháborús hadifogság, anyám és a gyerekek, a család, a hivatása, a hosszú vasárnapi ebédek és a meghitt beszélgetések…

Ma már biztosan tudom, hogy nem élt hiába, mert megtette becsületesen mindazt, amit a Teremtő elvárt tőle. Egy kemény élet küzdelméért és kitartásáért megkapta mindazt, amit mindig is akart, és oly nagyra becsült, a nagy családot, és benne a szeretetet.
Mindig mondogatta, hogy abban az időben, amikor éltem, mindig csak másodrendű állampolgárnak éreztem magam, mert oly korban éltem én e Földön. Egy hang szólalt meg bennem.
Apu azzal, hogy elmentél, mégsem hagytál itt egyedül engem sem, hiszen ma is erőt adsz, és segítesz nekem életed példájával.

Most is magam előtt látlak, fehér köpenyben, amint beteged fölé hajolva intesz nekem a fogorvosi szék mellől a rendelőd ablakából, hogy mindjárt jössz…
Az Encsi utcai családi ház sincs meg ma már, emlékét csak egy rajz őrzi dolgozószobám falán.
Apu úgy érzem, hogy – mi ketten – valamikor ismét találkozni fogunk, és közös dolgainkat megbeszélhetjük úgy, mint régen…

ábrahám