Érdekes, hogy Magyarországon a mindenkori politikai hatalom kedvenc sportjának tekintette a focit, vagy hivatalosabban kifejezve, a labdarúgást.

Haladjunk sorrendben. A XX. századi magyar futballtörténelem egyik legabszurdabb politikai megnyilvánulása az volt, amikor a háború utáni kommunista sportvezetőség kirakatembere, Sebes Gusztáv (a későbbi aranycsapat szövetségi kapitánya, szerk.) vezényletével 1940 tavaszán egy stadionnyi ember éljenezte Horthy Miklós kormányzót. Mindez Horthy Miklós kormányzóságának huszadik évfordulójának alkalmával történt. Aztán ugyanez a Sebes Gusztáv volt 65 éve, azaz 1953. augusztus 20-án megnyitott népstadioni ünnepség egyik kulcsfigurája.
A Magyar Dolgozók Pártja már előzőleg nagy súlyt fektetett arra, hogy az ünnepség - a kor szellemének megfelelően – pártszerű legyen, és a játéktéren élőbetűs óriás üzenet hirdette: Éljen a párt!
Ez az óriási élőkép négyezer szereplővel valósult meg. A díszpáholy zsúfolásig megtelt az akkori politikai vezetőség tagjaival, élükön Nagy Imrével, a Minisztertanács elnökével, Dobi Istvánnal, a Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnökével, és persze Gerő Ernővel, a Minisztertanács első elnökhelyettesével. Megjegyzendő, hogy bár munkásszármazásúak voltak az illető kommunista vezetők, de szotyola köpködés nem volt.

A fő attrakció a Budapest Honvéd – Spartak Moszkva (3:2) futballmérkőzés volt. Volt itt a mérkőzés előtt Himnusz, zászlófelvonás, ünnepi beszéd, galambröptetés, stb.
Persze a Népstadion sem készült még el teljesen – a párthatározat ellenére -, hiszen hiányzott még összesen huszonnégy szektorban huszonkétezer ülőhely, és az öltözőépület sem készült el teljesen. A területrendezésből semmi sem valósult meg, és nem épült meg a földalatti vasút sem a stadionig. Óriási volt a torlódás a stadion megnyitó előtt a közlekedésben. De mindez nem zavarta az akkori pártpropagandistákat, hiszen örömódákat zengtek a stadionavatásról…
A sportünnepség szereplői karikagyakorlatot mutattak be tizenhét iskola hétszáz leánynövendéke, úgyhogy igen csak jó hangulatúra sikeredett az akkori augusztus 20-i stadionavató.
A focival, az akkori politikai vezetés kellőképpen tudta magát népszerűsíteni annak ellenére, hogy – mint ahogy azt fentebb említettük – a stadion még nem készült el.
Összesen nyolcvanezer ember volt ott a megnyitón, ami azt is mutatja, hogy az akkori kommunista politikai rezsim profi módon mozgatta a tömegeket.

Ma újjáépül ez a Népstadion, természetesen úgy, ahogy az akkori kommunisták mondták, a múltat végképp eltörölni, azaz a régi Népstadiont földig kell rombolni, kerül, amibe kerül…
Remélhetőleg majd az új Puskás Stadion - mely a Népstadion helyébe lép - avatása is jól sikerül majd, kellő műsorral, tömegekkel és politikai propagandával, több mint százmilliárd forintért, hasonlóan a nagy elődökéhez…
A magyar foci mindig is közel állt a politikához, és jelenlegi miniszterelnökünk, Orbán Viktor is elkötelezett, szenvedélyes focirajongó. Egyre-másra épülnek vidéken a stadionok, fűthető műfüves pályákkal, emelkedett a focisták javadalmazása is, csakhogy ennek ellenére végképp nem akar feltűnni egy olyan labdarúgó fenomén, egy csodacsatár, mint annakidején Puskás Öcsi, Kocsis Lajos, vagy az újabb időkben Albert Flórián, vagy Farkas János voltak.
Még a ’60-as években készült egy magyar film, mely az akkori körülmények között próbált rámutatni a labdarúgás és a politika magyar összefonódására, s annak visszásságaira. Abban a filmben Magyarországot már Futbóliának hívták, és azt a bizonyos csodacsatárt, aki persze nem is volt az, a kor egyik népszerű komikus-énekes színésze játszotta. Egyik emlékezetes jelenete volt a filmben, amikor eloldozódott a labdarúgó cipőjének fűzője, és miután megkötötte, felállt, éppen akkor, amikor egy eltévedt labda a fejére pottyant, amely aztán az ellenfél hálójában kötött ki. A közönség és a jelenlévő politikusok nagy örömrivalgására.
Bizony, a labdarúgásban manapság a beleölt milliárdok ellenére, semmiféle komoly nemzetközi eredményünk nincsen, még a legutóbbi moszkvai foci VB-re ki sem jutottunk.

Lássuk be, a politika a labdarúgást a saját népszerűsítésére használja fel hazánkban, mely sajnos manapság már inkább árt a labdarúgásnak, mintsem használna.
Ettől függetlenül Magyarországot bátran lehet hívni a filmbeli Futbóliának, mert kórházak helyett labdarúgó stadionok épülnek, miközben az NB I-es mérkőzések átlag nézőszáma még a háromezer főt sem éri el mérkőzésenként.
Bizony, a pénz nem használt a labdarúgásnak, csak néhány, ebből élő embernek, akik nem a fociért élnek, hanem csak abból!

ábrahám