Emlékezzünk csak a legismertebb számaira, például a Homok a szélben, vagy Kölykök a hátsó udvarból, A csönd éve, Érints meg…

Ezeket a számokat úgy tudta énekelni, hogy mindig újszerűnek hatottak, és az ember óhatatlanul ráismert Fecóra, de sokszor önmagára is.

Emlékezzünk annakidején hosszúra növesztette a haját, ám emlékezetem szerint ő nem egy a korra jellemző féktelen lázadó volt, ahol a hosszú haj szimbólum volt, hanem inkább szentimentálisnak tűnt. Sokat vívódott is emiatt, de dalai őt igazolták. Azt a finom, tapintatos szentimentalizmust, amit megénekelt.

Sokat betegeskedett, elsősorban szívproblémái voltak, és többször meg is műtötték. Énekesként már benne volt a korban, 69 évet élt. Haja megkopott, szemüveget viselt, és amikor nem énekelt, úgy nézett ki, mint egy egyetemi professzor, vagy tanár.

Nem félt a haláltól, és emiatt bizony kockáztatott is. Sajnos a végzete elérte, és megkapta a koronavírus fertőzést. Legyengült szervezete és immunrendszere ezt már nem bírta, és föladta a küzdelmet.

Még készült az utolsó dalának megírására és a nagy koncertre, amely már sajnos az égben fog megtörténni, és mi földi halandók soha nem hallhatjuk meg.

Nagy dolog az, hogy ha egy rockzenész így meg tudja szólítani a közönségét, mint ahogy ő tette. Nem sokkal halála előtt nyilatkozta szinte önmagának: szeretnek engem az emberek, hiszen mindig teltházas rendezvényem van. Ma már ez is a múlté…

Annakidején megkapta a Kossuth-díjat, de nem erre volt a legbüszkébb, hanem a Közönségdíjára. Ő dalaiban az embereket szolgálta, nekik énekelt. Ezt olyan átérzéssel tudta tenni, hogy lélekben mindenkit megszólított.

Ma már csak az emlékezet gyertyái égnek lelkünkben, Fecó emlékét hirdetve.

Halálával nem múlt ez a lelkünkben, ami most véget ért…

ábrahám