„Szép sport a labdarúgás. Még akkor is, ha az élvonalbeli meccsek látványa olykor elfeledteti azt a sajnálatos tényt, hogy a foci piacán szinte minden megvehető: játékos, edző, labda, stadion, a világbajnoki rendezés és a televíziós közvetítések joga, még a végeredmény, meg még olykor a bíró is. Mindegyikre van illúziókat romboló példa, szerte a nagyvilágban. Ám az hungarikum, ha egy kormány az egész sportágat megvásárolja, valósággal államosítja. Közpénzből lenne versenyképessége. Ebben a rendszerben miniszterelnöki hatásköré lesz a nyertesek, a gyarapodók és a leszakadók kiválasztása. Nem a pályán dől el a siker és a kudarc, hanem a stadionok páholyaiban.

Címlap sztorink megpendíti, hogy Magyarországon a kormányfő klientúrájának első vonala vállalta – kérésre, parancsra, hitelre, hozomra, taora – a sportág felzárkóztatását. Köztük olyan cégvezetők is, akik pontosan tudják, hogy az igazi sikert a piaci megmérettetés hozza el, nem pedig az állami gyámkodás. Mégis beszálltak, mert alig tehetnek mást. Tét nélkül statisztálnak a kormányfő pénzügyi szórakoztatásához, abban a hitben, hogy az elvert tíz- és százmilliárdok miatt senki sem fogja elszámoltatni őket. Csakhogy hazug közegben, hazug az eredmény. A siker is az, mint a tavalyi Európai Bajnokság fő meccsén, Ausztria ellen, és a pofon is, mint most, a festői Andorrában. Egyiket sem kell túlbecsülni, mert nem ez a lényeg. Hanem az, hogy az egész rendszer züllött. Elveszi a győzelem örömét, értelmetlenné teszi a bánkódást, a kudarc miatt.

A focival ellentétben nem informálisan, hanem a törvény erejével ítélkezik a kormány közéleti vitákban, eleve vesztessé minősítve azokat a civil szervezeteket, amelyek külföldről fogadnak el támogatást. Megbélyegzi őket, hogy a kritikájukat hiteltelenítse. Erről is a Magyarország rovat tudósít, amely felvázolja a civil szervezetek lebirkózásának is nekiveselkedő rezsi biztos, Németh Szilárd portréját.”

Eddig a felvezető cikk, mely a belpolitikai kérdéseket érinti.

Csak mellékesen jegyzem meg, hogy az ’50 években, a Rákosi érában is a foci volt az állami sport, mert a diktatúrának eleve szüksége van a sporteredményekre, hogy igazolja saját legitimitását és sikerességét. Akkor, 1954-ben a másodikak lettünk a világbajnokságon, s attól a német csapattól kaptunk ki, melyet előzőleg több mint fél tucat góllal legyőztünk. Ennek az illiberális demokráciának még ez sem sikerült, az amatőrökből álló andorrai csapat 1-0-ra megvert minket. Pedig Orbánék – ahogy az idézett cikk írja – a teljes magyar futballt államosították.
Puskás Öcsi szavai jutnak eszembe: kis pénz kis foci, nagy pénz nagy foci. Ez a mondás is átíródott ebben az unortodox gazdaságban: nagy pénz kis foci!

ábrahám