Az egyik dolog az volt, hogy Kolozsváron odalépett hozzám egy magát románnak mondó férfi, és magyarul figyelmeztetett arra, hogy fejezzem be a magyar beszédet, mert itt csak románul lehet beszélni. Mondtam neki, hogy én magyar állampolgár vagyok, és ezért értelemszerűen magyarul beszélek, még az útlevelemet is bemutattam. Ő annyit mondott, hogy fejezzük be a vitát, mert rosszul fog végződni ez számomra. Így fejezvén ki magát „tapintatosan”, hogy fizikailag fog kényszeríteni arra, hogy fejezzem be a magyar beszédet…

Ez a történet jutott eszembe, amikor olvasom az újságban, hogy Budapesten, fővárosunkban az egyik aluljáróban a kiszolgáló angolul szólította meg az ott élelmiszert vásárló urat, aki ezt kikérte magának, és lemigránsozta a kiszolgálót. Egy hölgy sietett a kiszolgáló segítségére, és bizony a történet fizikai erőszakkal fejeződött be: azaz az alkalmazott védelmére kelő hölgyet a férfi megverte!

A történeten elképedtem, mert mi, magyarok, mindig is a vendégszeretetünkről és befogadókészségünkről voltunk híresek és elismertek, nem pedig a mostani propaganda által tüzelt kirekesztésünkről.

Ahogy szétnézek a mai Magyarországban, nekem a ’70-es évek Romániája jut az eszembe.
Nemcsak a fenti történet miatt, hanem amiatt is, hogy igen sok a szegény, rosszul öltözött és rosszul táplált ember, akik még ráadásul gyűlölködnek is az idegenekkel szemben. Mintha az idegenek – akik be sem léphetnek ebbe az országba – tehetnének az ő rosszra fordult sorsukról. Ma már a szomszédos Kecskeméten is padon alvó hajléktalanokat láthatunk, vagy a Katona József Színház mellett kukázókat, abban a városban, ahol a Mercedes világhírű német autógyártó cég telepedett meg.

A ’70-es évek Romániájában, a fővárosban, Bukarestben magam láttam, hogy egy ember az eső utáni pocsolyába lehajolva mosta meg arcát. Sajnos ilyen ápolatlan, lepusztult embereket most is lehet látni Magyarországon a XXI. században. Annak ellenére, hogy a kormánypropaganda hirdeti, hogy senkit sem hagyunk az út szélén. Hát nem is hagyják, hanem egyenesen az árokba lökik.

Ma kétszázötvenezer ember végez közmunkát ebben az országban, mely közmunkából csak újabb közmunkába vezet az út. Ez egy ördögi körforgás, mely újratermeli a szegénységet. Hol van már az a Magyarország, amely a rendszerváltáskor, huszonhét évvel ezelőtt, a szovjetek által megszállt keleti blokk vezető nemzetállama volt?

Ma már Romániával és Bulgáriával vagyunk sereghajtók az Európai Unióban gazdasági vonatkozásban.

Lehet, hogy mi, magyarok elvesztegettünk huszonhét évet a rendszerváltás óta?

Kocinkó