Vége lesz majd a korrupciónak, a politikai hazugságoknak, fellendül az oktatás és az egészségügy, véget érnek az úgynevezett megszorítások, és a vidék fel fog zárkózni a fővároshoz. Lesz igazi nemzeti megegyezés. Annak is sokan örültek, hogy a Fidesz 2010-ben parlamenti kétharmaddal nyerte a választást, hiszen így Orbán Viktor bebizonyíthatta volna, hogy igazi európai vezető, nem pedig - amivel ma vádolják - , hogy  egy feltörekvő, hatalommániás, egyébként kis ország diktátora, és nagyvonalú intézkedéseket tesz majd az ellenzéknek is a demokrácia és a kiegyezés érdekében.
Nekem akkor az 1867-es Deák Ferenc nevéhez fűződő Kiegyezés jutott az eszembe, amikor látszólag az osztrákokkal kellett kiegyezni az 1848-as Szabadságharc után, de valójában ennek a sokat szenvedett népnek kellett megbékélnie önmagával.
Bíztam abban, hogy a valós és vélt sérelmeket, sebeket mindenki félreteszi, és egy igazi demokratikus erő, a Fidesz, szakmai alapon és nagyvonalúan meghozza a jólétet ennek az országnak.
De hét évvel a 2010-es újboli Fidesz hatalomra jutás után csalódottan kellett megállapítanom, hogy nem ez történt. Elegáns, demokratikus, kulturált, európai gesztusok helyett egyre-másra csak fejek hullottak, és bizony hozzá nem értő, de politikailag végsőkig lojális karrieristák kerültek a valódi szakmai döntéshozók és politikusok közé.

Sajnos ez országosan és helyben is így alakult, a szakmai tudás már nem igazán számít, helyette a párthűség az, ami fontos.

Pedig még Kádár János is hármas követelményt szabott egy komolyabb vezetői beosztás elnyerésére, melyek a következők voltak: vezetői képesség, szakmai felkészültség és politikai párthűség.
Ez utóbbi már nem is igazán volt alapkövetelmény a ’80-as évektől kezdve a kádári, úgynevezett puha diktatúrában. Ezért lehetett már komoly gazdasági vezetői beosztásban nem MSZMP-tag is.
Egyszerűen nem akartam hinni a szememnek, és azzal vigasztaltam magam, hogy rosszul értelmezem a történteket. De aztán beláttam, hogy sajnos csak hitegettem magam, mert a hatalom arroganciájára a közéletben megkezdődött a megfelelés politikai kényszere, az öncenzúra. Sőt még a művészetekbe is betört ez a brutális ordas eszme, mert már nem az alkotás számított, hanem, hogy ki a jó és rossz elvtárs.
Aztán itt van ez a Nemzeti Konzultáció, melyben az elmúlt század ’50-es éveinek diktatórikus, de szájbarágós kérdései, válaszai jelentek meg a propaganda kiadványokban. Azt látom a környezetemben, hogy a Fidesz mellett maradók, már aki szavazatban még ott maradt, az ezt egyfajta vallási hitből, és a kisebbik rossz elvén teszi.
Ez az a nagyjából másfél millió ember, akiknek segítségével Orbánék uralkodni tudnak a többi nyolc és félmillió felett.
Mert a nyolc és félmillió nagy része már el sem megy szavazni, annyira kiábrándult a politizálásból és a politikából.

Igen, csalódnom kellett, mert hol van már a szólásszabadság, melyet sokan alárendeltek már az anyagi javak megszerzésének, a harácsolásnak, és persze ebben az illiberális demokráciában nem mindenki egyenlő, mert vannak „egyenlőbbek”!

Szerintem az élet annál azért több, mint amennyit képes vagy összeharácsolni benne.
Ezért csalódtam.

Kocinkó