Hiába kérte az egyetem vezetése és az ottani diákság, hogy a kuratóriumba, legalább annak felébe saját egyetemi jelöltek kerülhessenek be. Ez nem történt meg. Viszont a diákság eddig példátlan módon a rendszerváltás utáni magyar történelemben, kiállt a saját egyeteméért, és annak elismert művészeti vezetőiért, sőt utóbb el is foglalta azt.

Rámutattak arra, hogy nem szabad összetéveszteni a művészeti alkotó szabadságot a kormányzat által elvárt politikai propagandával. Más szóval a művészek szabadon alkothassanak, mely így az adott országot is színesebbé, erősebbé teszi. A demokráciában helye van a vitának, az ellenvéleménynek és a szólásszabadságnak.

Sajnos eddig a közvélemény hallgatott, amikor a Kurírt és a Népszabadságot megszüntették, és most az egészpályás média letámadás részeként az Index lett az áldozat.

Akkor sem történt semmi, amikor a korábbi Alkotmányt a szemétbe dobták, és csináltak helyette saját maguknak egy Alaptörvényt.

Le lehetett nyúlni a hatalomnak a háromezer milliárd forintos magánnyugdíj pénztárt, lehetetlenné tenni a CEU-t és a Magyar Tudományos Akadémiát is.
Egy irányítás alá helyezték az összes megyei lapot, és bekebelezték a közszolgálati (?) állami rádiót, valamint televíziót, és a hírügynökséget is.

Hallgattunk, amikor az alkotmánybírókat párthű katonákra cserélték ki, és szótlanul tűrtük a választási törvény átírását is, melyet valószínűleg még 2022 előtt még egyszer meg fognak tenni.

Majd minden sportszövetség élére fideszes politikusokat neveztek ki, és minden kontrollintézmény élére szintén saját emberüket betonozták be.

Gyakorlatilag megszűnt a demokráciában oly fontos súlyok és ellensúlyok rendszere. A politikai ellenfeleket karaktergyilkossággal hallgattatják el, tesznek lehetetlenné, rekesztik ki őket, és mindenkit lekommunistáznak, akinek más véleménye van, mint nekik. Csak az ő kommunistáik a jó kommunisták!

Hivatalból támadják az EU-t, de a pénzére viszont szükség van.

Mindezt a nép, az istenadta nép szó nélkül tűri.

Pedig elgondolkodtató az, hogy 1848-ban a márciusi ifjak vezették a Habsburg-hatalommal szembeni forradalmat, és 1956-ban is a műszaki egyetem diákjai mondták ki először, hogy most már elég a kommunista diktatúrából.

Most nincs háború, látványosan még nem vittek el senkit sem, és nincs XX. századi értelemben vett nyílt diktatúra. Ezért aztán még inkább hallgatunk, és karosszékből, a tv-képernyőin keresztül nézzük azt, hogy mit tesznek a színművészeti egyetem diákjai.
Igen, ez a nép 1956-ot követően a kádári puha diktatúrában igen csak elpuhult. Azt vallja a nép, hogy még mindig jobb az ismert kiszolgáltatottság, mint az ismeretlen, de demokratikusabbnak mutatkozó jövő.

Igen, hagyjuk, hogy az egyetemeket is gúzsba kösse a hatalom, és minden úgy működjék központilag, mint a korábbi, a rendszerváltáskor megdöntött egypártrendszerben.

A lapunk hasábjain már idéztük korábban Martin Niemöller német protestáns teológus szavait, melyek úgy gondolom ma is időszerűek:

„Mikor a szocialistákat vitték el,
csendben maradtam,
hisz nem voltam szocialista.

Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el,
csendben maradtam,
hisz nem voltam szakszervezeti tag.

Amikor a zsidókat vitték el,
csendben maradtam,
hisz nem voltam zsidó.

Amikorra engem vittek el,
nem maradt senki,
aki tiltakozhatott volna.”

A történelem bizonyította már, hogy a szolidaritás fontos dolog, mert ha nem vagyunk szolidárisak egymás iránt, akkor egyszer csak azt vesszük észre, hogy kopognak az ajtónkon, és eljöttek értünk is…

ábrahám