Az elmúlt években egyre több eset lát napvilágot, amelyek fájdalmasan rávilágítanak a magyar gyermekvédelem válságára. A rendszer túlterhelt, az intézmények sokszor alulfinanszírozottak, és előfordul, hogy épp azokban a közegben éri sérelem a gyerekeket, ahol védelemre lenne szükségük.

Emlékezetes eset kavarta fel a közvéleményt Szolnokon, ahol egy gyermekfelügyelő ellen több bejelentés érkezett: a gyanú szerint bántalmazta a gyerekeket, sőt éjszakánként bemászott a lányok szobájába. Mindezek ellenére átkerült egy másik intézménybe, mintha semmi sem történt volna. Ez a történet sajnos jól mutatja, mennyire könnyen csúszhatnak át a szűrőn olyan emberek, akiknek semmi keresnivalójuk nem lenne a gyerekek mellett.

És ez csak a jéghegy csúcsa. A gyermekotthonokban uralkodó állapotok gyakran elkeserítőek: forráshiány, túlzsúfoltság, kevés képzett szakember. Nagyon sok otthonok van, ahol az alapvető feltételek is hiányoznak, és a gyerekek nem kapják meg azt a figyelmet, törődést, ami minden embernek járna.

Az abúzusok következményei pedig évtizedekre nyomot hagynak. A bántalmazott, elhanyagolt gyermekek gyakran bizalmatlanok lesznek, nehezebben alakítanak kapcsolatokat, és a traumákat sokszor felnőttkorban is hordozzák magukkal. Különösen súlyos, hogy a szexuális visszaélések nagy része soha nem kerül felszínre – az áldozatok félnek, szégyellik elmondani, vagy egyszerűen nem bíznak abban, hogy valaki meghallgatja őket.

A rendszer hibái odáig vezethetnek, hogy a gyerekek kétszeresen sérülnek: először az elkövetőtől, másodszor pedig attól, hogy a hatósági eljárások során ismét újra kell élniük a traumát. Nem véletlenül beszélnek szakemberek „másodlagos viktimizációról”.

De hogyan lehetne változtatni?
A szakértők szerint a kulcs az ember és átláthatóság. Több és jobban képzett szakemberre lenne szükség: pszichológusokra, nevelőkre, akik értik és érzik, hogyan kell bánni a sérült gyerekekkel. Az intézmények ellenőrzését szigorítani kellene, hogy ne fordulhasson elő: valakit panasz után egyszerűen csak „átmentenek” máshova.

Elengedhetetlen az áldozatok támogatása: könnyen elérhető mentálhigiénés szolgáltatások, bizalmi telefonvonalak, anonim bejelentési lehetőségek. És ami talán a legfontosabb: hogy a társadalom, a politika, a média ne csak kampánytéma szintjén foglalkozzon a gyermekvédelemmel. Mert amíg a gyerekek biztonsága nincs garantálva, addig minden más csak üres szólam marad.

A gyermekvédelem nem lehet politikai szlogen. Ez egy közös felelősségünk. Minden egyes gyerek számít, és minden egyes gyereknek joga van ahhoz, hogy biztonságban, szeretetben nőjön fel – intézményben éppúgy, mint családban.

Szabóné  Pálhegyi Krisztina