Már az is igen csak beszédes, hogy az orvostársadalom évtizedes közismert bajai ellenére, a meghívott miniszterek helyett mindössze két államtitkár jelent meg a kamarai összejövetelen. Az előadók, az államtitkárok csak a már unalomig elcsépelt kommunikációs propaganda szólamokat hangoztatták. Ez különösen megnyilvánult Szalay-Bobrovniczky Vince civil- és társadalmi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkár beszédekor, amikor el sem akarta hinni, hogy az ő beszédét a jelenlévő orvosok meg sem akarják hallgatni.

Időnként, idegességében, zavart mosollyal még a saját mikrofonját is letakarta, gondolván azt, hogy így majd nem hallatszik a tiltakozás. Az meg már végképp botrányos volt, hogy Kásler Miklós emberi erőforrások minisztere, aki maga is orvos, meg sem jelent az orvoskamara összejövetelén. Pedig ő orvos, sőt professzor is, aki jobban hisz a tízparancsolatban – a gyógyulás tekintetében -, mint az orvostudományban. Ha belegondolunk, ez a megállapítás lehet, hogy igaz is a mai magyar egészségügyre.

Horváth Ildikó államtitkárasszonyt küldte maga helyett mindenféle felhatalmazás nélkül. Horváth Ildikó, látván a tiltakozást, ott a nyilvánosság előtt elsírta magát, de az orvosok részéről nem volt kegyelem. Őt is kifütyülték.

Kásler Miklós viszont levonhatja a maga szerény tanulságát az esetből, úgy is meg lehet bukni az orvos szakmai társadalom előtt, ha az ember – a meghívás ellenére – el sem megy saját kollegái rendezvényére.

Ezek után nem sokkal történt a bejelentés, hogy a Magyar Traumatológusok Társasága, ahol szintén államtitkár képviselte a minisztériumot, Csíki Zoltán személyében, hatvannyolc traumatológus jelentette be, hogy rendkívüli felmondást helyez kilátásba. Ez teljesen megbénítaná a baleseti sebészetet és –ellátást a fővárosban. Ezt nyilván az érintett orvosok is tudják, és a rendkívüli felmondásokat október 13., az önkormányzati választások utánra helyezték át. Ezzel szűk egy hónapot adtak az orvosok az egészségügyi kormányzatnak arra, hogy végre méltóztassék intézkedni.
Az ellátási körülmények, például a baleseti intézetben egyre romlanak, és az ígéretek nem pótolják a speciális orvos-szakmai eszközöket, protéziseket például, ha nem ad rá a kormányzat pénzt.

Véleményem szerint a kormányzatok úgynevezett túlköltekezése semmi mást nem mutat, mint azt az adósságot, amivel a kormányzat tartozik az egészségügynek, mert a kórházak tudatosan alul vannak finanszírozva az állam részéről. Így lehet másra mutogatni az államnak a saját szűkmarkúságát leplezve.

Az egész országot megrázta az izomsorvadásban szenvedő másfél éves kisfiú esete, akinek a szülei hétszázmillió forintot voltak kénytelenek összegyűjteni a speciális amerikai kezelésre, hogy a fiuk ne váljon mozgássérültté, sőt rosszabb esetben el ne halálozzon. Joggal tehető fel a kérdés, hol van a hivatalos kormányzat? Miért kell összekalapozni magánszemélyektől azt a hétszázmillió forintot – ami persze óriási összeg -, s miért nem az állam áll helyt az ilyen esetek alkalmával?

Orvos-szakmai körökben mondják, hogy ebben a viszonylag ritka betegségben több tucat gyermek szenved még ebben az országban, őket ki fogja megsegíteni?

Aztán nyilvánosságra került a legfőbb adakozó is, százmillió forint értékben, Mészáros Lőrinc személyében. Én magam örülök annak, hogy végül is összejött a hétszázmillió forint, de annak már nem annyira, hogy az ilyen mértékű adakozó nevét nyilvánosságra kellene hozni. Említésre került még Mága Zoltán neve is, aki hegedűművész, és felkarolta ezt az ügyet a nyilvánosság előtt, és adakozott egymillió forintot.

Összefoglalva, nem a tízparancsolatra kellene bízni a gyógyulást és a gyógyítást, hanem az államnak kellene gondoskodnia az ilyen esetekben is az átlagos jövedelmű családok gyermekeiről. Nem látványberuházásokra kellene a közösség pénzét költeni, hanem emberbaráti, gyógyító célokra.

Mert lássuk be, sok az ellátatlan beteg, és persze a magyar egészségügy is az…

ábrahám

kep: mok facebook oldala