Ennek a reményében kötött szövetséget a náci Németországgal, majd lépett be a második világháborúba 1941. június 27-én. Magyarország nem tudta fegyveres semlegességét tartani. A Szovjetunió ellen indult 1941-es júniusi német támadás decemberre kifulladt és a Wehrmacht Moszkva alatt elszenvedte az első komolyabb vereségeit. Hitler azt tervezte, hogy 1942 nyarára a Don folyót biztosítva, majd onnan kiindulva elfoglalják Sztálingrádot, illetve a bakui olajmezőket. Ennek a hadműveletnek azonban legalább 230 hadosztályt kellett volna mozgósítania, a németeknek viszont csak 178 állt a rendelkezésére. A hiányzó csapatokat a csatlós országoktól várták: Romániától, Olaszországtól, Szlovákiától és Magyarországtól. 1942 január 6-án érkezett Budapestre Ribbentrop külügyminiszter, hogy közölje a Harmadik Birodalom felkérését a fegyveres haderők részvételéről, két héttel később pedig már Wilhelm Keitel, a Wehrmacht első embere egyeztetett az offenzívával kapcsolatban a fővárosban. A magyar kormány kezét megkötötte a Háromhatalmi egyezmény. Szövetségesként nem mondhattak ellent Hitler felszólításának. Magyarország egy teljes hadsereggel és öt megszállóhadosztállyal, vagyis összesen 207 ezer katonával járult hozzá az úgynevezett Kék hadművelethez.
A második magyar hadsereg Jány Gusztáv vezérezredes vezetésével indult meg, küszködve a németek által megígért nehézfegyveres és műszaki felszerelés hiányával. Csak egy példa: 184 páncélozott járművel rendelkeztek, ezek közül azonban csupán 22 darab modernnek nevezhető német modell akadt. A katonai vezetés tisztában volt a felszerelések hiányosságával, de mindenki gyors és könnyű hadjáratra számított, ráadásul a németek ígéretet tettek arra, hogy ezeket a haditechnikai problémákat orvosolni fogják. A szállítási nehézségek miatt azonban saját csapataikról sem tudtak megfelelően gondoskodni, és a magyar hadvezetés sem tett számottevő törekvéseket azért, hogy saját embereit ellássa. A felszereléseket nem pótolták, a téli ruhák nem érkeztek megfelelő mennyiségben. Minden harcászati és ellátási probléma megoldását a szövetségeseitől várták.
A második magyar hadsereg július 6 és 10 között érkezett meg a Don vonalára, ahol hídfőcsatákat kellett vívniuk. Ezek miatt a magyar haderő szeptemberre 25 ezer fős veszteséget szenvedett, a győzelem pedig, már ha lehetett annak nevezni, csupán az egyik, korotojaki hídfő elfoglalását jelentette. A kimerült katonák védelemre kezdtek berendezkedni a Don partján. A védendő arcvonal, amely 200 km-nyi frontot jelentett, viszont irreális volt, még egy jobb felszereltséggel bíró hadtestnek is, ráadásul ezen a szakaszon két erős szovjet hídfő is állt. Ezzel szemben a magyar védővonal vékony volt, nélkülözve a tartalékokat és a védekezéshez szükséges megfelelő fegyvereket. A legnagyobb gyilkos, a megérkező orosz tél növelte a helyzet reménytelenségét. -30-40 fokos hideg, fagyhalál várta az idegen földön várakozó magyarokat, akik abban reménykedtek: a Sztálingrádi csata annyira leköti az orosz erőket, hogy nem lesznek képesek komolyabb haderőket bevetni ellenük. Ez egy újabb volt a sok, végzetes tévedés közül.
Az 1942. augusztus 20-án elkezdődött Sztálingrádi ostrom eleinte a németeknek kedvezett, azonban a harcok a 90. napon megfordultak. A szovjet csapatok bekerítették és felmorzsolták a német erőket, majd megindult az előretörés, hogy minden délre eső német erőt elvágjanak. A második magyar hadsereget elérő szovjet támadás az urivi hídfőből indult el, ami halálos meglepetésként érte a fagyban elgyötört katonákat. A kérésre sem kaptak megfelelő erősítést. A német von Weichs azt gondolta, hogy ez még nem az igazi támadás. A szovjetek áttörték 10 km-es vonalon a magyar védelmet, amely eredményeként a honvédek visszavonulásba, helyenként menekülésbe kezdtek. Januárban a scsucsjei hídfőből is kitörtek az ellenséges alakulatok, így 17-ére a hadsereg már felbomlóban volt. A későn feleszmélő, az ellenfelet alábecsülő németek már hiába küldtek segítséget, a szovjetek megállíthatatlanul törtek előre, így január 18-ra a bekerített 3. hadtest kivételével már nem maradt magyar honvéd a Donnál. Ők február 1-én kaptak utasítást arra, hogy törjenek ki északnyugati irányba. A megfáradt hadtestnek ekkor már nem maradt élelmiszere, nehézfegyverzete, puskánknét mindössze 10 tölténnyel gazdálkodott. A hadtestparancsnok, gróf Stomm Marcell, aki aztán szovjet fogságba esett, feloszlatta a csapatot, és ki-ki a saját életét mentve próbált kivergődni a gyűrűből. A 10-12 ezres létszámból csak 7 ezernek sikerült ez.
Az egységek a kijevi összevonási területen jutottak haza. A veszteség hatalmas volt. A második magyar hadsereg 120 ezer embert vesztett el, ezek közül körülbelül 100 ezer a doni ütközetben halt meg, sebesült meg, vagy tűnt el. A nagy számadatok miatt nem lehetett pontosan felmérni az áldozatok számát. A mai magyar államterületre vetítve a második világháború 600 ezer áldozatot követelt, amelynek a fele a hadsereg katonáira tehető és ennek a 300 ezres számnak is majdnem a felét a második magyar hadsereg veszteségei adták.
Jány Gusztáv vezérezredes hírhedt hadparancsa fokozta a Donnál történtek keserűségét. Gyávasággal vádolta a katonákat. A szemében a második magyar hadsereg elvesztette a becsületét. A parancs felháborodást váltott ki. Horthy ennek a visszavonására utasította őt. A jelenben visszatekintve világosan látjuk, mennyire igazságtalan volt ez a vád a magyar katonákkal szemben. A vereség kijózanító volt a magyar politikai vezetőség számára. Bár a lakosság zöme már előtte is ellenezte a háborút, a doni tragédia csak megerősítette őket az értelmetlenségében. Horthy Miklós Jányt 1943. augusztus 3-ével felmentette hadsereg-parancsnoki beosztásából, aki a november 1-i nyugállományba vonulásával nem vett többé részt a közéletben. A parancs ellenére a katonai vezető is felfigyelt arra, hogy a német felső parancsnokság a magyarokat a többi szövetséges ország katonáival együtt gyakorlatilag feláldozta.
A doni katasztrófa a magyar történelem egyik legnagyobb tragédiája, amely rengeteg család életét tette tönkre. Szülőket és gyermekeiket, férjeket és feleségeket szakított el egymástól. Idegen földön, a kíméletlen hidegben, a támadó erők gyűrűiben hullott a magyar vér, amely örökre a Don partjainak köveibe ivódott.
Az elkeserítő helyzetet növelte, hogy az 1945-ben vereséget szenvedett és orosz erők által megszállt Magyarországon nem lehetett nyíltan beszélni erről a tragédiáról, csak a rendszerváltás után. Pedig Abony is kivette a részét a harcokból, az áldozatokból és a könnyekből.
Minden év január 12-én Abonyban a Szent István Római Katolikus templom előtt emlékeznek meg a lakosok erre a szörnyű eseményre. Az elesettek halála akkor még értelmetlennek tűnt, már ha tudjuk szentesíteni egy célért, most gyászos tanulságként szolgál egy olyan korban, ahol a mai fiatalság a háborút csak a televízióból ismeri, és ahol a sok vérengzés, terror csupán egy másik, messzi, már-már valószerűtlen világból érkezik. A doni katasztrófa már „csak” fekete-fehér képsorozat a történelemkönyvekben, de még ma is él olyan lakos, aki emlékszik arra, mi történt akkor. Ő Bíró Béla, aki tavaly ünnepelte 100. születésnapját. Számára a doni tragédia nem történelem, hanem életének a múltja.
Egy olyan múlt, amely kitörölhetetlenül a magyar történelem legszomorúbb fejezetévé vált.
Jandácsik Pál
