A 20. század elején a falvakban a betakarítás után a fiatalok és gyerekek már izgatottan várták, mikor kerülhet sor a „tökvicsori” készítésére. Ez volt az őszi esték egyik legkedvesebb mulatsága: kivájták a jókora tököket, kést fogtak, szemet, orrot és vicsorgó szájat vágtak rá, majd gyertyát tettek belé. Amikor besötétedett, a világító tökök a kerítésen, a farakások tetején vagy épp az ablakban ijesztgették a járókelőket. A cél nem is volt más, mint egy kis tréfa, egy kis borzongás a ködös, szellemes napok idején – hiszen a Mindenszentek és Halottak napja körüli időszakban a falusi ember amúgy is hitte, hogy ilyenkor a lelkek közelebb jönnek az élőkhöz.

Erdélyben és a Duna–Tisza közén is jól ismerték ezt a hagyományt. Gyöngyössy Orsolya néprajzkutató felidézte, hogy nagyapja, a felgyői tanyavilágban élő parasztember, halottak napja környékén mindig faragott tököt, gyertyát tett bele, és azzal világított az udvarban. Sőt, Gonda Klára is megemlíti „Gyermekvilág Eszterneken” című munkájában, hogy azon a vidéken nemcsak faragták a tököt, de gyufaszálakból fogakat is tettek bele, hogy még ijesztőbb legyen. Bálint gazda pedig így emlékezett vissza: „Gyermekkoromban azzal szórakoztunk a hosszú őszi estéken, hogy a jókora tököket kivájtuk, szemet, szájat vágtunk rá, és társaink rémületére este égő gyertyát állítottunk belé.”

A magyar néphagyományban azonban a töklámpás nemcsak játék és ijesztgetés volt – legendát is őriz. Az egyik legrégebbi történet egészen Salamon király idejére vezet vissza. Az Árpád-házi uralkodót, miután trónviszályba keveredett unokatestvéreivel, László király Visegrád várának tornyába záratta. A történet szerint az őröknek azt parancsolták, hogy éjjelente töklámpásokkal világítsák ki a tornyot, hogy mindig szemmel tarthassák a rabot. A világító tökök fénye nemcsak a várat ragyogtatta be, hanem a Dunán hajózók számára is irányt mutatott. Innen ered a máig élő mondás: „Fénylik, mint Salamon töke.”

Ahogy az idők változtak, a régi falusi világ lassan elcsendesedett, és a hagyományokkal együtt a töklámpások is eltűntek az udvarokról. A második világháború után a népszokások nagy része feledésbe merült, és amikor évtizedekkel később a Halloween az amerikai filmek és kultúra hatására megjelent nálunk, a legtöbben már nem tudták, hogy a tökfaragás bizony magyar gyökerekkel is bír. Csak éppen angol néven tért vissza hozzánk – akárcsak Bálint napja, amit ma Valentin-napként ismerünk.

Pedig ha ma újra csak egyszerűen „tökvicsorinak” hívnánk, senkit sem zavarna. Hiszen a fényt, amit ezek a lámpások árasztanak, ugyanaz a szándék kelti életre, mint régen: egy kis derűt vinni a sötétségbe, nevetni és borzongani egy kicsit a hosszú őszi estéken. A magyar tökfaragás tehát nem más, mint egy régi hagyomány, amit érdemes újra elővenni, megőrizni, továbbadni – mert minden pislákoló lámpásban ott ég egy darabka a múltból is.

Szabóné Pálhegyi Krisztina