A századok óta folytatott versengés mára értelmét vesztette, mert az utóbbi harminc évben behozhatatlan hátrányba kerültünk a két szomszédhoz viszonyítva. Erre még a dr. Czira-féle városvezetés „rátett egy lapáttal”!
Kétségtelen „nekik” nincs cicomás „főtérfüzérük” modernizált „szaroldával”, „futókörük” a közparkjaikban, bronzcicájuk a szakrális környezetben, stb. stb… Szemet gyönyörködtető piaccsarnokuk sincs!
Viszont vannak szomszédainknak termelő üzemeik, melyek munkát adnak még a kőrisek ezreinek is. És adóznak!
Voltak történelmi időszakok, midőn a két szomszéd megszűrte Kőröst fenyegető veszélyeket: tatárt, törököt, rácot. Kurucot, labancot. Majd a veszély elültével a potenciális fejlesztéseket fogták meg. Legtöbbször csak képletesen. Mert saját tehetetlenségünknek köszönhetjük a város gazdaságának jelen állapotát.
Mindezekkel együtt és ellenére voltak olyan vezetőink, akik felismerve a geográfiai „hendikepet” megpróbálkoztak haladni a korral, és valami újjal, modernnel gazdagítani várost: gazdaságban, kultúrában, egészségügyben , stb.

Erről illene írni egy alapos tanulmányt!
Nem a cicomáról, a járda-, és parkoló-korszerűsítésről, vagy a kerékpárútról…
Hogy például milyen sikeres volt a „Villanygyár”, mely Lajosmizsét, Örkényt, Táborfalvát is ellátta árammal.
Sikeres vállalkozás volt a „Tejüzem”, a „Ládagyár”, a „Közvágóhíd”, de mindenekelőtt, a két konzervgyár, a „Pátria”, és az igazi, a „Nagykőrösi Konzervgyár”!
Mára elfelejtődött az 1859-ben alakított „Községi Takarékpénztár”, amit merész kőrösi emberek a monarchiában elsőként, helyi tőkéből hoztak létre!
A vázolt gazdasági fejlesztések előtt-mellett a humánszféra még látványosabban gazdagodott! Elsősorban a közel 500 éves gimnázium, az 1839-ben létrehozott tanítóképző, az 1848-tól működő „Szegényápoló Intézet”, mely egyszerre volt elődje a „Szociális otthonnak”, és a Városi korháznak.
Az oktatás hangsúlyozásával paralel foglakoztatta a „népegészség” kérdése. Ezen belül is a magas halálozási ráta. Első sorban a gyermekhalandóság volt aggasztó. Hátterében a „morbus hungaricus”, a tüdővész volt meghatározó, mely első sorban a „szegényebb néposztály” soraiból szedte áldozatait. A „szegénység” alatt nem megfelelő táplálkozás, és a kritikán aluli lakásviszonyok voltak értendők! Az ezekből eredő egészségügyi problémákat a városvezetés kórházépítéssel vélte orvosolni. Ezért már a XIX. század közepétől próbálkoztak kórház – „koroda” – létrehozásával.
A szegénységgel összefüggő „tubercolozissal”, akkor még senki nem foglalkozott!
Új szemléletet hozott a baj felismerésében, megelőzésében és gyógyításában „Vöröskereszt” országos hálózatának a kiépítése, melynek elsődleges célja a háborúk sérültjeinek ápolás-gyógyítása volt.
Szerencsére az ott szorgoskodó szakemberek figyelme általánosságban is a gyógyítás felé irányult.  
1906-ból vannak levéltári adatok, hogy az akkor országos szervként működő a „Magyar Szent Korona Országainak Vörös-Kereszt Egylete” tagjai között már kezdetben találunk kőrösieket! Mégpedig három nőt: dr. Mester Gyulánét – a Járványkórház főorvosának feleségét – Biczó Bálint főjegyző feleségét, és egy diplomás orvost, dr. Szűcs Juditot.
Némileg ellentmondásosnak mondhatjuk a későbbi helyzetet, hogy ti. az országos elnökségnek van ugyan két kőrösi tagja – Mesterné,és Biczóné – de a helyi Vöröskereszt még nem alakult meg! Erről adott számot 1911-ben Póka Károly polgármester a gr. Ráday Gedeon főispánnak írt jelentésében.
Tíz évre volt szükség, mire a város „intelligenciája” belátta a Vöröskereszt küldetésének szerepét, fontosságát. A felismerés megmutatkozott az első vezetőség személyi összetételében.
Ezzel együtt akadt egy fiatal, agilis orvosdoktor, aki vállalta a nem mindennapi szerepet, és élére állt az ügynek.
Az illető az 1872-ben itt született dr. Torday Béla. Ő lett az első elnök, amit a szervezet megszüntetéséig, 1949-ig ellátott. Igaz, akkor már „tiszteletbeli” elnökként. Ennek ismeretében mondhatjuk, hogy változott ugyan a vezetőség összetétele, de Ő maradt 28 éven át „Vöröskereszt” szellemiségének tántoríthatatlan harcosa!
Az első vezetőséget dr. Torday elnöksége mellett: K. Faragó Irma alelnök, Bazsó Lajos, és dr. Magyar Ambrúzsné társelnökök, dr. Magyar Pál titkár, dr. Györe János pénztárnok alkották.
Az utolsó év tisztségviselői: dr. Lukácsi László elnök, Varga László ügyvezető, Virágos Lajos alelnök, dr. Patonay Elek, és Karai Ambrus titkárok, dr. Varga Lajos jegyző,  Bekő László pénztárnok, és Freytág Béla, Czár Ignác ellenőrök.
Az 1924-ben városi főorvos Torday Béla elemző írást jelentetett meg a Duna-Tiszaközi Hírlapban. Rámutatott, a folyamatos fertőzés okaira és következményeire. Hangsúlyozta a megelőzés fontosságát, a személyes és közösségi higiéniát. Felvillantotta a gyógyítás-gyógyulás esélyeit. Számokkal illusztrálta a betegség pusztító erejét, és bizonyította hogy alapjában nem válogat a különböző társadalmi osztályokban! Vitathatatlan, hogy a lakosság szegényebb rétegeiből szedi áldozatainak többségét. Ezért a legtöbb tbc-s beteg a Tabánban lakik. Rendkívül egészségtelen, padlótlan, vizes lakásban.
Arról is írt, hogy a bacilus rendkívüli virulenciáját jellemzően, a sokkal kedvezőbb életkörülmények között élők közül is sokan halnak meg tüdőbajban.
Saját vizsgálataira alapozva megállapította, az egészségtelen lakásviszonyok mellett, a hiányos táplálkozás is ok! Főleg a fehérje-szegény étel. Az elhunytak többsége alultáplált.
Még nincs bizonyíthatóan hatásos gyógyszer, de bizonyosnak vehető, hogy az életkörülmények javítása, és a táplálkozás gazdagítása sokat segít a megelőzésben és a gyógyításban.
Fontosnak tartja egy, csak tbc-s betegek ápolásával foglalkozó intézet felállítását.
Elképzelésének megvalósításához kiváló szakembert talált dr. Kovács Zsigmondban, aki közreműködött a városi „Tüdőbeteg Gondozó Intézet”  megszervezésében és működtetésében. Annak vizsgálóorvosa lett.
Bár dr. Torday Béla tapasztalatait elfogadta a városvezetése, és hangsúlyozták terveinek helyénvalóságát, az éppen akkor kezdődött „városközpont megújítása” elvonta az anyagiakat. A felvett 80.000 pengő államkölcsönt az utolsó fillérig elvitte a városközpont. A Tüdőgondozóra nem jutott pénz.
Így nem is erőltették új épületben kialakítani az intézetet. Először 1925-ben, a már működő kórházban szándékozták kialakítani, ám be kellett látni, hogy az ott ápoltak egészségi állapota nem kedvező a tbc-sekre tekintettel és viszont.
Később szóba jött az un. dr.Kiss Sándorné-féle, Rákóczi-utca 23. alapítványi épület. Ott alakították ki az Anya-és Csecsemővédő Intézetet. Tehát a Tüdőgondozó céljára ez sem volt alkalmas!
Viszont találtak – kényszer megoldásként – helyiséget a Népbank utca – ma Eszperantó utca – sarkán1927-ben.
A vezetőség a közvélemény segítsége céljából konferenciát rendezett a kultúrházban, ahol több javaslat is elhangzott. (Erdei iskola a Pálfájában, stb.)
Egyedül dr. Fenyves Pál javaslata valósult meg: Fenyves doktor saját röntgenkészülékével kezdte működését a Népbank földszinti három helyiségében a Tüdőgondozó 1928. május 13-án.
Az ünnepi megnyitón Fáy Aladár kormánybiztos, dr. Preszly Elemér fő-, és Agorasztó Tivadar alispán, gr. Ráday Gedeon, és Parassin József a tbc elleni kormánybizottság titkára voltak a fővárosi vendégek.
A megnyitóbeszédben dr. Torday hangsúlyozta a tüdőgondozó fontosságát!  Az utóbbi évek átlagában 425 elhunytnak 10 %-a tbc-s volt!
Jelentős változást hozott 1939, amikor is a Tüdőgondozó átköltözött a Rothbaum-féle házba, (Rákóczi utca 25) miután a város megvásárolta.
Miután az elhelyezés hosszútávon is megnyugtatónak tűnt, a város jelentős fejlesztésekkel korszerűsítette a vizsgálatokat és az ápoltak elhelyezését. Ebben jelentős szerepe volt mindvégig dr. Torday Bélának és dr. Kovács Zsigmondnak!
A háború végére a város legkorszerűbb eszközökkel felszerelt egészségügyi intézménye túlélte ugyan a háborút, de felszerelésének jelentős hiányával, illetve tönkretételével. A romokból dr. Berta Béla főorvos, és Biczó László villanyszerelő-mester, amit tudtak életre keltettek. 1945 nyarán folytatódhatott a gyógyító munka.
Egy év múlva az egykori Inárcsi-Farkas kúriába költöztették, majd a ’90-es évek elejétől a Városi kórház Magyar-utcai rendelőjébe került.
A hosszú, és áldozatos munka szereplőire ma már senki sem emlékszik!
Ennyit a „hálás utókorról”…

Tóth Barna