Mostanában is fel lehet tenni ugyanezt a kérdést, mert nem igazán dicsőség napjainkban magyarnak lenni, legalább is a külföld szemében. 1956-ban a szabad világ tőlünk volt hangos, magyaroktól, hiszen szembe mertünk menni az akkori kommunista nagyhatalommal, a Szovjetunióval.
Igaz, hogy ez a fegyveres forradalom elbukott, viszont a világ úgy tartotta számon a magyarságot, hogy képes szembeszállni egy elnyomó világnagyhatalommal szemben.
A rendszerváltáskor is példát mutattunk, és most már vér nélkül, de végül is kivívtuk a szabadságot, és a szovjet csapatok hazamentek.
Azonban korai volt ez az öröm, mert – igaz, hogy nincs idegen elnyomó hatalom katonája az országban -, de valahogy a demokrácia sem úgy alakult, ahogy annakidején, 1990 táján ezt a rendszerváltó pártok elképzelték, melyek azóta már felmorzsolódtak (MDF, Kisgazdapárt, SZDSZ).
Szinte csöbörből a vödörbe estünk, mert ez az illiberálisnak mondott demokrácia tulajdonképpen nem is demokrácia, hanem a XXI. század – finom politikai és jogi eszközökkel ravaszul kiépített – egyfajta diktatúrája.
Haladunk az egypártrendszer felé, és lépten-nyomon hallani, hogy az ellenzéket a jelenleg regnáló hatalom ellenségként kezeli. Pedig az ellenzéknek is megvan a dolga egy igazi demokráciában, hiszen az ő feladata az, hogy a hatalom felé jelentse a rendszer visszásságait, túlkapásait. Így például a korrupciót, vagy az oktatásügy és az egészségügy tönkretételét, a Magyar Tudományos Akadémia kutatóintézeteinek állami kézbevételét.
Ez utóbbihoz jegyeznénk meg, hogy a világhírű tudós Einstein mellett sem állt akkoron egy pártkomisszár, aki utasította volna, hogy találja fel a relativitás-elméletet. Feltalálta ő ezt magától is. Ez a tudomány kutatási szabadsága!
Mostanában a magyar külpolitika mindenütt szembemegy a világgal, és persze az Európai Unióval. Most éppen gyermekink és unokáink jövőjét vétózta meg a Visegrádi Négyek közül három ország, köztük hazánk is: azaz a klímavédelmet!
Pedig ma már a bőrünkön érezzük, hogy megváltozott a világ éghajlata, és a huszonnegyedik órában vagyunk. A világ tudósai szerint még 2030-ig van időnk arra, hogy intézkedéseket tegyünk, és megelőzzük a katasztrófát, amely élhetetlenné teszi az emberiség számára ezt a bolygót, a Földet.
Ezzel a vétóval egyáltalán nem lett Magyarország népszerű a tudományos és a haladó világban, hiszen a mai energia pazarló jólétért képesek vagyunk feláldozni utódaink jövőjét.
Migránsgyűlölő politikánk miatt a magyar emberek is gyűlölködővé váltak, úgy általában az idegenekkel, de ma már a magyar a magyarral szemben is.
Pedig emlékezzünk csak 1956-os forradalmunkra. Annak leverése után a kommunista terror elől sokan disszidáltak, és itt hagyták az országot. Ma is több mint hatszázezer magyar választotta ezt az utat, azaz ők a „lábukkal” szavaztak az illiberális rendszer ellen.
A szabad világ az ’56-os disszidenseket, de a mostani eltávozókat is befogadta. Ahogy a Kádár-rendszer nem törődött 1956 után a disszidenseivel, lényegében ugyanúgy nem törődik ez a hatalom sem a hazájukat elhagyókkal, pedig ők is magyarok!
Visszatérve a címbeli régi dicsőségünkre, bizony ez ma nagyon is hiányzik a magyarságképből, mely magyarság egykoron bátran utat mutatott a világnak a diktatúra legyőzésére.
Mert ma nem nehéz észrevenni, hogy Magyarország lemarad a világért tenni akarók köréből, és rendre a vétózók és a kerékkötők közé áll, akik a haladást igyekeznek megakadályozni a világban.
Így múlik el régi dicsőségünk…

Kocinkó