Ez egy dokumentumfilm-sorozat, mely az akkori Németországot igyekszik bemutatni a ma gyanútlan tv-nézőnek. Hamar kiderült számomra a filmből, meg persze a történelmi ismereteimből is, hogy egy népet a propaganda eszközeivel kétféleképpen lehet ellenőrzés alatt tartani és befolyásolni. Egyrészt megfélemlítéssel, másrészt pedig más nemzetek fölé való helyezéssel.

De nézzük a történelmi tényeket. Adolf Hitler a náci párt vezére – minő véletlen – az 1929-ben kirobbant világgazdasági válság után lett törvényes úton Németország kancellárja 1933. januárjában. Hitler remekül kihasználta az I. Világháború utáni német elkeseredettséget, valamint a weimari demokrácia gyengeségeit és naivitását. Persze ő is bűnbakot keresett a német nép nyomorúságára, és ezt a zsidókban találta meg.

Ezzel párhuzamosan ő is vonzódott a fegyveres erőszakhoz, melyet az SA-ban és az SS-ben talált meg. Politikai ellenfeleit – a hatalomra kerülve – koncentrációs táborba záratta és likvidálta is őket.

Hitler 1933. nyarán ezt találta nyilatkozni: „Én nem vagyok, és nem is leszek diktátor!” De aztán 1934-ben Hindenburg német elnök halála után Hitler a saját maga személyében egyesítette a pártvezéri, kormány- és államfői tisztségeket, s így lett a harmadik birodalom Fhürere, diktátora, azaz teljhatalmú ura. S aztán egy laza mozdulattal a német parlamentet is feloszlatta.

Hogy a németek kiélhessék elégedetlenségüket és haragjukat az elveszített I. Világháború, továbbá a gazdaság stagnálása miatt, feltalálta a politikai propagandát, melynek nagymestere dr. Joseph Goebbels volt. Egyre-másra rendezték Nürnbergben a náci nagygyűléseket, melyen demonstratíve többszázezer ember vett részt az ottani gigantikus sportarénában, de mindez nem volt elég. A cél az volt, hogy a náci propaganda jusson el minden német család otthonába. Ez az eszköz a rádió volt. Kifejlesztettek egy úgynevezett néprádiót, mely rövid idő alatt eljutott minden háztartásba. A II. Világháború kezdetekor már több ilyen rádiókészülék volt a német háztartásokban, mint bárhol másutt a világon.

Goebbels mindent megtett, mint propagandaminiszter, hogy szavai mindenhova eljussanak. 1935-ben már ezerhatszáz nyomtatott kiadványt szüntettek meg Németországban, és az állami rádió lett a náci propaganda fülsiketítően üvöltő szócsöve.

Goebbels persze az állami rádión túl irányítása alá vont minden magántulajdonban lévő rádióállomást is. Jól tudta azt, hogy az emberek munka közben rádiót hallgatnak, és ő ügyesen vegyítette a nosztalgikus, mai szóhasználattal élve retro, zenei és kabaréműsorok közé a náci felsőbbrendűségről szóló politikai üzeneteket. Goebbels máig is érvényes mondása az volt, ha tízszer mondod el a népnek ugyanazt, tizenegyedszerre már elhiszi.

Goebbels tehát felismerte, hogy folyamatosan kell ismételni a primitív üzeneteket, és ezzel még a németek agyát át lehet mosni, azaz: Hitler a megmentőnk, hiszen ő zseniális, és le kell vetnünk magunkról azokat a bilincseket, melyeket az igazságtalanul a német népre kényszerített békediktátum okozott. Megjegyzendő, hogy Hitler maga nem is volt német, hanem osztrák volt. Nem is úgy nézett ki, mint egy, a propagandában árjának nevezett, szőke, magas kékszemű embertípus, hanem egy alacsony, bajuszos, fekete hajú, ruháját minduntalan igazgató, izgága szónok.

A zsidók az ellenségeink, akiket az úgynevezett végső megoldással módszeresen el kell pusztítani. A fiatalok sem maradtak ki a totális propagandából, hiszen megalapították a Hitlerjugendet, mely az egyetlen ifjúsági szervezetként létezett a náci Németországban. Módszeresen nevelték az államosított oktatási intézményekben a fiatalokat arra, hogy ők legyenek a jövő náci vezetői és az új elit tagjai.

Goebbels megérezte azt is, hogy a film, azaz a filmgyártás legalább olyan fontos, mint a rádió. Ezek után egymást követték a propagandafilmek, melyek közül a leghíresebb az Akarat diadala című dokumentumfilm volt. Jellemző az akkori világra, hogy ez a film ráadásul nemzetközi díjat is nyert. Innen az út már egyenesen vezetett a II. Világháborúba.

A ’40-es évek elején már világosan látszott, hogy Németország elveszíti a háborút. No, de sebaj, 1943-ban tartotta meg Goebbels élete legnagyobb beszédét, amikor meghirdette a totális háborút. Szinte megeskette a német népet, hogy a végsőkig kitart, még akkor is, ha az általuk kirobbantott háború minden valószínűség szerint vesztésre áll.

Hitler a Meinkampf, azaz a Harcom című írásában pedig még a háború előtt kifejtette, hogy Németország nem viselhet kétfrontos háborút, mert gazdasági tartalékai végesek. Ennek ellenére a II. Világháború mégis többfrontos lett, melyek közül kiemelkedik a nyugati Churchill, és a keleti, azaz a Sztálin vezérelte front, melyeket Amerika emberanyaggal (nyugati front), és fegyverekkel (keleti front) támogatott.

A történet végét már tudjuk, Hitler elveszítette a II. Világháborút, és öngyilkosságot követett el korábbi szeretőjével, későbbi feleségével, akivel a bunkerben kötött házasságot, Éva Braunnal.

Az álom szertefoszlott, hiszen Hitler ezeréves birodalmat akart létrehozni. Helyette azonban a háborús bűnök sorozata következett, a Holokauszt, a módszeres népirtás, és az SS kegyetlenkedései a civil lakossággal szemben, főleg a keleti megszállott területeken.

Ide vezetett hát Hitler nemzetállami ideológiája, melyből mindenkinek tanulni kellene! Ennek a hitleri Németországnak voltunk mi, magyarok a II. Világháborúban az utolsó csatlósai…

Churchill legendás angol miniszterelnök mondta annakidején: a demokráciának bizonyára vannak hibái, de nincs jobb társadalmi berendezkedés nála.

Becsüljük meg hát mi, magyarok is demokráciánkat, mert ezt tanítja nekünk a XX. század történelmi tanulsága!

ábrahám