Az sohasem vezet jóra, ha történelmi példákat veszünk alapul, és olyan feszültségeket akarunk megoldani, persze fegyverrel, melyek tulajdonképpen nem is léteznek, csak mesterségesen gerjesztettek.

Nem azt akarom mondani, hogy a vallásháborúk korát éljük, de sok jel mutat arra, hogy ez helyileg így van. Jó példa erre a zsidó–arab ellentét, de az európai népek egymásra uszítottsága is.

Hazánkat annakidején, az I. világháború után Trianonban megcsonkították, és ennek a csonkításnak ma is érezzük a politikai hatását. Történészek úgy nyilatkoztak, hogy Európában nincs még egy ország, mint Magyarország, mely saját népével határos, utalva ezzel Trianonra.

Ma szokás a Kárpát-medencét helyettesítő fogalomként Nagy-Magyarország helyett használni a politikai beszédekben, és hovatovább odajutunk, hogy a Kárpát-medence alternatív kifejezése lesz Nagy-Magyarországnak. Igen, a sebek fél évszázad során sem gyógyulnak be a magyarság vonatkozásában. Annakidején egy politikai nagygyűlésen egy fiatal politikus így kiáltott fel fél évszázaddal ezelőtt: „Viva Trianon!” Mindenki, már a magyarok, megbotránkozva fordultak felé, és ő így kiáltott fel magyarul: „Éljen a három Nem, azaz Nem! Nem! Soha!”. Ezzel azt akarta kifejezni, hogy mi, magyarok sohasem ismerjük el a trianoni határokat.

Az igazság az, hogy sajnos az akkori magyar politikai vezetés is hibáztatható a mostani határok kialakulásában, azaz Nagy-Magyarország megcsonkításában.

Nem lehet ugyanis magunkat, magyarokat felsőbbrendű népnek tekinteni a környező népek vonatkozásában, mert az odavezetett, ahova, ezt történelmünk sajnos megmutatta.

Igen, mi magyarok sohasem tudtunk úgy politizálni, hogy azt más népek elfogadják tőlünk. Nem lehet úgy több tiszteletet kérni a magyaroknak, hogy más nemzeteket lenézünk, mert annak ez lesz a következménye, ami sajnos bekövetkezett Trianon után.

Fegyverrel nem lehet új hazát építeni, annak történelmünk adta tanúbizonyságát, annak mindig csúf bukás a vége.

Meg kell becsülni más népeket is, azokat a magyarokkal egyenjogúnak kell tekinteni, és nem szabad úgy politizálnunk, hogy saját magunkat más népek fölé helyezünk.

A tiszteletet, ami nekünk, magyaroknak jár, nem fegyverrel kell kivívni, hanem kompromisszumos politikával, és más népek megbecsülésével.

Ezen a téren van még mit tennünk, mert mi, magyarok hajlamosak vagyunk arra, hogy önmagunkat más népek elé helyezzük, és ugyanakkor több tiszteletet követelünk magunknak.

Sajnos sorsunk azt mutatja, hogy ez a hozzáállás nem vezet jóra, melyet országunk területi zsugorodása is mutat.

A magyarok többször álltak háborúban a környező népekkel, de a történelem bebizonyította, hogy mindig rossz oldalon álltunk. Erre kiváló példa az, hogy mi voltunk a hitleri Németország utolsó csatlósai is a II. világháborúban, amikor már Európa egységesen fellépett a német hitleri fasizmus ellen.

Valahogy mindig a rossz oldalra sikerült állnunk, ami tragikus következményekkel volt hazánkra. Amikor már a világ demokratikusabb fele belátta a II. világháború vége fele, hogy a fasizmus nem megoldás egy nemzet felemelkedését illetően, akkor mi még Hitler oldalán harcoltunk, aki személyén keresztül pont azt a fasizmust képviselte, amelyet már az akkori Nyugat-Európa elutasított.

Az meg már a mi privát történelmi pechünk volt, hogy a Nyugat áldozati bárányként odadobott minket az orosz kommunizmusnak, melynek történelmi következményeit ma is nyögjük.

Mi, magyarok mindig is azt gondoltuk, hogy igazságtalanul bánnak velünk a nagyhatalmak, pedig erről mi magunk tehettünk leginkább.

ábrahám