Ez utóbbi nem béke, hanem egyfajta győzelem, amely elhallgattatja a leigázottat. Ma előszeretettel beszélnek a politikusok a győztesek békéjéről, mely sohasem volt béke, hiszen mindig van e mögött egy leigázott nép, vagy nemzet.

Nem elég tehát a békepártiságot hangoztatni, hanem egyértelműen ki kell mondani, hogy milyen békéről beszélünk.

Az igazi béke mindig a szembenálló felek kényszer nélküli egyezségéről szól, viszont ezzel szemben a győztes békéje az nem valódi béke, hanem egy kikényszerített, s ez általában fegyverrel történik, leigázás. A régi mondás tartja, aki karddal támad, kard által vész el. Ez mai világunkban nem egészen így van, hiszen már jóval túlléptünk a kardokon a fegyverek fejlettsége tekintetében.

A modern fegyverek alkalmasak arra, hogy a győztes leigázza a kevésbé felfegyverzett ellenfelét.

Úgyhogy az agresszor béke nem igazi béke, béke akkor lesz, ha kivonul az idegen ország leigázott területeiről az agresszor.

Ezt ma a politikusok sokszor elfelejtik, és úgy nem lehet békéről beszélni, hogy az agresszor nagy területeket foglal el a megtámadott fél országából.

Hiába mondjuk azt, hogy a határok szentek és sérthetetlenek, ma az a felfogás dívik, hogy aki az erősebb, az bővítheti országának területét.

Ezek az agressziók még nem léptek túl azon a határon, hogy a világbékét fenyegessék. De az agressziót nem szabad elfogadni, mert az csak bátorítja az agresszort.

Ma a politikusok hangoztatják, hogy ők békepártiak, de nem mindegy az, hogy milyen békét képzelnek el.

Az igazi béke két kényszer alatt nem álló állam között jöhet létre azzal, hogy a békét, annak tényét írásban, szerződésben is rögzítik. S ezt államközi egyezménynek hívjuk.

Sajnos olyan világban élünk, ahol tombol az erőszak, még az államok között is. Nagy szerencséje a világnak, hogy ezek a konfliktusok a II. világháború óta nem torkollottak világháborúba. De egy ország sem lehet nyugodt a tekintetben, hogy függetlenségét meg tudja őrizni, mert ilyen világot élünk.

Vannak persze szövetségek, melyek összefogják az államokat. Magyarország az Európai Unió tagja, és így NATO-tag is. A NATO sohasem volt agresszív katonai szervezet, mert mindig a békét valósította meg, és azt védte.

Már leszögeztük, hogy valódi béke olyan államok között jöhet létre, melyek semmiféle politikai nyomás alatt nem állnak, és önként kötnek békét.

A béke mai világunkban igen törékeny intézmény, s bár nem volt 1945. óta újabb világháború, de helyi katonai konfliktusok annál inkább.

A békére éberen vigyázni kell, mert az bármikor háborúba torkollhat. Ilyen világban élünk, ahol a kormányok kifejezett feladata a béke megőrzése lenne.

Manapság sokat beszélünk a békéről, és sokan a békét úgy képzelik el, mint a régi rómaiak, hogy ha békét akarsz, akkor készülj a háborúra.

Igen, a világ országai háborús pszichózisban élnek, és elég egy kis konfliktus, egy szikra, hogy az egész világ lángokban álljon.

Ezért a legfontosabb feladat jelen korunkban a béke megőrzése, és a világháború elkerülése.

Érzékelhetjük azt, hogy maga a béke rendkívül törékeny politikai intézmény, és így kiemelt figyelemmel vigyázni kell rá.

Sok politikus a békét a győztesek békéjének képzeli el, azaz úgy gondolja, hogy ha a másikat leigázza, akkor béke lesz a világban. Ez nem így van, mert a leigázott nemzet egy újabb háború gócpontját jelenti.

Az igazi béke és az igazi békepártiság abból fakad, hogy a szembenálló felek képesek, hangsúlyozom, saját érdekükben megegyezni a másikkal, hogy ne legyen közöttük háború. Ez egyfajta bizalmat is tételez fel a szembenálló felek között, másrészt pedig az atomfegyverek birtokában egy esetleges háború esetén, nem lesz senki sem győztes, sőt egy ilyen háború az emberiség létét fenyegeti.

ábrahám