Karcsi bátyám annak a „Toldi-iskolának” volt a tanára, ahol 1956 őszétől kezdve nyugdíjaztatásáig tanított, és nevelte az egyre gyarapodó iskola nebulóit. Gazdag életútjának érdekessége, hogy „Toldis” tanársága idejére esett a szimpla „konzerves-iskolából”, a rangot jelentő „szakmunkásképzőn”, át a „technikumig” vezető fejlődés. Ez nem annyira a tanulók létszámából következett, hanem a tananyag gazdagodásából, az tudás színvonalának gyarapodásából. Következésképp, Kőrös iskolatörténeti múltjának harmadik tagjaként – a gimnázium és a tanítóképző után – lett annak örökös tagja a TOLDI”! Miután a még ma is keménykötésű Hegedűs Károly nem régen kapta meg Gyémánt-diplomáját, elevenítettük fel életének fontosabb eseményeit.
– Bizony, immár a nyolcvanegyediket taposom: 1921. november 17-én születtem. Szüleim, mind a ketten jó nevű iparoscsaládból származtak. Jellemző módon, valamennyien gazdálkodtak is. Úgy, ahogy Kőrösön szokás volt: vagy a tanya, vagy a városközeli kert-szőlő. Édesapámat szintén Károlynak hívták. Jó nevű, és közismert hentes-mészáros mester volt, a helyi iparosság aktív tagja. Hárman nevelődtünk gyermekek a családban. Viszonylagosan jól éltünk, hiszen édesanyánk „csak” a háztartást vezette, de mi óvodába járhattunk! Két lánytestvérem – Iduka és Irénke –közül, utóbbi nem sokkal a háború után, tragikus módon élete virágjában hunyt el. Halálának nagy visszhangja volt a városban, mert az akkor már rutin-műtétnek számító, mandulaoperáció után ment el... Úgy tudtuk, a kórházban vérmérgezést kapott! Ami az óvodás éveimet illeti, szeretettel gondolok Faragó Eszter óvónénire! Szinte anyai, óvó szeretettel vett körül bennünket... Ilyen előzmények után következett az „elemi iskola” első osztálya. Ezekből az évekből is feledhetetlen emlékeim vannak. A „népiskola” első és második osztályában Pánczél Gyula tanító úr „elé jártunk”, a harmadikban-negyedikben Páll Lajos volt a tanítónk. Ha úgy alakult, megfelelő szigorral és következetességgel nyesegették a magunkkal hozott „vadhajtásainkat”. A nádpálca mindig kéznél volt... Úgy látom, hogy a pedagógia iránti vonzalmamat ők hárman – Eszti néni, és Gyuszi, meg Lajos bácsi – keltették fel bennem.
Az elemi után a gimnázium következett, utána a negyedik osztályt követően édesapám a képzőbe íratott be. A továbbtanulásomat illetően nem volt vita. Mindkét iskola esetében szerencsém volt! Itt is, ott is, megfelelő arányban voltak idősebb és fiatalabb tanárok. A „gimiben” az áldott emlékű Bánóczy Bandi bácsi volt az igazgató. A képzőben a hozzá hasonlóan nagyszerű Váczy Ferenc! Gimnáziumi tanáraim közül az idősebbek: dr. Major Aladár, Harsányi Lajos, Dúzs Gergely, Olasz Imre, a fiatalabbak Horváth Zoltán, Kecskés István, dr. Körmöczy László, dr. Tőrös László, és dr.Jánossy Sándor voltak emlékezetesek. No, és Hetey tanár úr, aki már az elején felfigyelt rám, hogy jó mozgású, kemény kötésű, atlétának való gyerek volnék. De tornaszereken is megálltam a helyem. Dani bácsira azért is emlékszem, mert minden órán fényesre suvickolt lovaglócsizmában jelent meg. És ahogy volt, így mutatta be a gyakorlatokat a különböző szereken. Például „has-kelepet” a nyújtón, „finn-billenést” a korláton, stb. A képzőben is hasonló színvonalat jelentő tanári-kar működött. A legendás Daru Miska bácsi korosztálya már elmenőben volt, de jöttek a fiatalok: dr. Juhász Béla, Juhász Vincze, Csikai Pál, Danczkay Győző, Nánásy Miklós, Papp László, Dobay Pál. Friss gondolkodású, fiatalos szemléletű és lendületű emberek voltak. És természetesen nagy hazafiak!
– Akkoriban milyen volt a két iskola kapcsolata? Nagy volt a versengés?
– Oh, de mennyire... A gimnázium tanári kara, talán a gazdagabb, és tekintélyesebb múlt miatt, többre tartotta iskoláját a képzőnél. Mi, prepák, a képzőt, meg a gimnazistáknál... Ez annyiban érthető is volt, hiszen a képző végeztével, tanítói oklevéllel felvértezve, „partiképes!” – akkor így mondták a lányos anyák – fiatalemberek voltunk. Míg a gimnazisták a továbbtanulást, többnyire az egyetemet választották. A korabeli rivalizálás főként a különböző sportversenyeken – atlétika, torna, focimeccsek – zajlott, de nem volt ritka az iskolai bálok utáni kakaskodás sem. Úgy emlékszem, ilyenkor elcsattant egynéhány pofon is, de mindenki túlélte... És másnap újra barátok voltunk. Így repültek el a diákévek, és úgy, hogy 1942-ben azt vettem észre: okleveles tanító vagyok!
– Innen egyenes volt a pálya?
– Már hogy lett volna? Éppen dühöngött a háború. Egyébként pedig minden nyáron dolgoztam, többnyire a Benedek-cégnél. Vagy a HANGYÁ-nál. A Benedekéknek nagy presztízsük volt, a HANGYA meg felfutóban, mint szövetkezeti vállalkozás. Nem annyira fizikai munkás voltam, mint inkább irodai „segéderő”. Ugyanis nem volt ritka, hogy rám bíztak kisebb-nagyobb adminisztrációs munkát. Így volt módon belelátnom, hogy a kereskedelemben több pénz van, mint a tanítóskodásban. Úgy gondoltam megpróbálom. Némi protekcióval felvettek a Hangyához, de nem véglegesítettek! Így azután szeptemberben maradtam a tanult hivatásomnál. A református elemi óraadó tanítója lettem, a katonának behívott Bekő Dezső helyettesítőjeként. Még egy hónapot sem tanítottam, amikor engem is behívtak. A kecskeméti gyalogezrednél lettem „karpaszományos”. Ez egy jelzés volt, hogy delikvensnek legalább középiskolai végzettsége van, ha katonai rangja nincs is. Egy év múlva azután, zászlósként csapatszolgálatra vezényeltek! ’44 tavaszán közeledett a front, én is a Kárpátok közelébe kerültem, partizánvadászatra! Egy ilyen összecsapáson súlyosan megsebesültem. Pestre vittek kórházba, megoperáltak. Kezdtem rendbe jönni. Éppen csak lábadoztam, mikor megkezdődött Pest kiürítése. 1944 ősz eleje volt. A kórházat Bécsbe menekítették. Itt rövidesen teljesen rendbe hoztak, de szolgálatra alkalmatlannak minősítettek, leszereltek!
Akkor már az év vége felé voltunk, zavaros volt a közlekedés! Nem tudtam hazajönni...Viszont, rám bíztak egy szakasz lábadozót, akikkel elindultunk Nyugat-felé... Mint mondjak? Bandukoltunk. ’45 tavaszán találkoztunk először az amerikaiakkal, hadifoglyok lettünk. Elég komiszul bántak velünk, de többnyire túléltük. Miután az ingolstadti-táborba kerültünk, megváltozott az ellátásunk. Még sportolni is lehetett. Bekerültem a tábor focicsapatába, majd később a zenekarba is! Úgyhogy, minden este a mi zenénkre ropták az amcsik a tiszti-étkezdében. Itt, „úriemberek” voltunk, a többiekhez képest. Októberben sikerült feljutni, az elsők között, az első „hadifogoly-szerelvényre”. Kaposvárig vitt a vonat. Ott karantén, meg igazoltatás következett. Aki nem volt nyilas, vagy csendőr az mehetett. Aki gyanús volt, azt visszatartották. Velem nem volt probléma, mehettem. Néhány hét múltán már itthon voltam! Miután kicsit összeszedtem magam, a régi „koma” Reszeli-Soós Bozsó unszolására, városházi tisztviselő lettem. Csak az volt a kikötése, hogy álljak be a focicsapatba. Néhány tagot említek: Dér Lityó, Karay Busó, Szabó Sanyi, Rétsági Oszi, Szomolányi Pali, és még mások alkották az akkori NMSE-csapatát. Nekem is volt kikötésem! Kértem a Bozsót, hogy a város nevezzen ki „köztisztviselőnek”. Nem tették! Visszamentem tanítani.
Május 5-től Szankon, majd az új iskolaévtől, Abádszalókon kezdtem tanult hivatásomat gyakorolni. Itt nyolc esztendőt töltöttem, ami életem egyik kedves epizódja maradt. Kölcsönös vonzalom alakult ki köztem és a falu között. Egyházi, majd községi vegyeskart szerveztem, akikkel emlékezetes sikereket produkáltunk. A sport terén, megalakítottuk a községi sportkört, ahol tehetséges atléták, és focisták nevelődtek. Itt voltam fiatal házas, itt születtek gyerekeink! Közben megszereztem a testnevelő tanári diplomát, és ennek birtokában, 1952-től Törökszentmiklóson tanítottam. Két év múlva kerültem „haza”, a Kossuth-iskolába hívtak 1954-ben. 1956-őszén a megújuló Toldiban lettem tornatanár. Közel harminc éven át, nyugdíjazásomig tanítottam ott. Ezekben az évtizedekben sokféle feladatot osztottak rám, és láttam el. Természetesen a testnevelés volt a legfontosabb, és a legeredményesebb is. Voltak nem csak kiváló sportolóim, de nagyszerű élsportolók, későbbi válogatottak is. Olyanok, mint a magasugró Radnóthy Gizi, a kézilabdakapus Ács-Bogh Mária, vagy az átlövő Kontra Zsolt. A két utóbbi többször is szerepelt a válogatottban. Az itthon maradottakról is kellene beszélni, de valamennyiük nevét lehetetlen fejből felsorolni... Fiaimról annyit, hogy sikerült őket a sport felé orientálni. Például Karcsi is testnevelő tanár lett.
2002. június 17.
Tóth Barna
