C s i p e t n y i s z o l i d a r i t á s
k i n e m k ü l d ö t t t u d ó s í t ó n k j e l e n t i
Múlt pénteken többszöri halasztás után végre láthattuk Spiró György Honderűjét a Pesti Színházban.
Nagyszerű darab, ha nem is olyan korszakos mint a Csirkefej volt a Katonában harminc-pár évvel ezelőtt. De nem színikritikát akarok írni...
Szoros volt az idő, Szentesről 6 előtt értünk fel Újbudára - a gyerekekhez - onnan a 7-es busszal a belvárosba. Feleségem, noha szabadelvű színházimádóként maradéktalanul szolidáris az SzFE-vel, velem ellentétben semmiféle akciózásnak nem híve. Amikor a Ferenciek terén le akart szállni, kiderült a tervem, hogy megyünk a Vas utcába szabad levegőt szívni. Ellenvetése, ‘minek, el fogunk késni’ ellenére az Urániáig buszoztunk. Éppen egy őrségváltás zajlott, ami számunkra akkor derült ki, amikor szemben az egyetemmel egy kis csapat felfelé bámulva lelkesen tapsolt. Mulasztásomat, miszerint terveztem ezt a látogatást, de nem készültem megfelelően: üres kézzel jöttünk, a föníciaiak találmányával tettük helyre - a legrondább matolcsis ‘lepedővel’ /szegény igazságos királyunk!
(5 éve nyáron autószám hordtam egyik barátommal a szentesi paprikát Szegedre a Kékesi Márk vezette MigSzol-nak, amit most is lehetett volna)
Bíztató, baráti szavainkra válaszul kitűzőket és az immár jelképpé vált piros-fehér műanyag szalagot kaptunk. Így aztán „lesz még egyszer szép a világ, lesz még magyar köztársaság” érzéssel sétáltunk a Váci utcába. El sem késtünk, és ilyen felemelő ráhangolódásra sem volt még példa 50 éves közös színházba járásunk /diákbérlet a Kecskeméti Katona József Színházba/ során.
Körtvélyesi László
