Mintha manapság már nem is lehetne egyszerűen csak véleményt mondani. Ha van egy gondolatod, álláspontod, érzésed, az nem pusztán egy szín a palettán – hanem állásfoglalás, zászlóbontás, és azonnali meghívó egy láthatatlan háborúba. A viták már nem beszélgetések, hanem párbajok. A közösségi médiában, a kávézókban, a családi asztaloknál is gyakran úgy zajlanak az eszmecserék, mint egy politikai vitaműsor reklámszünet nélküli verziója. Pedig nem volt ez mindig így. Volt idő, amikor az emberek hallgatták egymást, kérdeztek, visszakérdeztek, nem csak arra vártak, hogy mikor kerülhetnek újra mikrofonközelbe. Ma már, ha valaki mást gondol, nem egyszerűen „másként látja”, hanem gyanús lesz. Talán tudatlan, talán naiv, vagy – még rosszabb – biztos „valamelyik oldalon áll”. És ezzel nem is az a legnagyobb baj, hogy elvész a párbeszéd, hanem az, hogy észrevétlenül elkezdünk félni a saját gondolatainktól. Meggondoljuk, mit mondunk, hogyan mondjuk, kinek mondjuk – nehogy valaki félreértse, vagy ne értse félre, hanem pontosan értse, és annak alapján beskatulyázzon. Kialakul egy új reflex: biztonságos közhelyeket mondunk, lapos egyetértéseket keresünk, vagy legyintve hallgatunk, inkább nem is szólunk semmit. Mert a békesség ma már nem a közös pontokból születik, hanem a kimondatlan véleményekből. Ez a véleménykultúra úgy működik, mint egy végtelen közönségpróba: mindenki beszél, de senki nem hallgat, mindenki tapsot vár, de a másik tapsát gyanakvással fogadja. És közben elfelejtjük, hogy a valódi beszélgetés nem győzelemre megy, hanem értésre. Nem kell mindenáron „igazunknak” lennie. Lehet egyszerűen csak kíváncsinak lenni. Lehet úgy is vitázni, hogy közben nem akarjuk meggyőzni, hanem csak megérteni a másikat. Ez nem gyengeség. Ez bátorság. A hallgatás bátorsága, a nyitottság ereje. Mert ha mindig mindenki csak győzni akar, akkor sosem lesznek igazi nyertesek. Csak fáradt, meggyőződésükbe bezárt emberek. Ideje lenne újra megtanulni, hogy az egyet nem értés nem ellenségeskedés. Csak lehetőség arra, hogy kicsit más szemmel nézzünk a világra. És talán – ki tudja – néha még tanuljunk is belőle valamit.

Szabóné Pálhegyi Krisztina