De az sem tudatosult kellőképpen, hogy az iskola akkor lesz ISKOLA, ha abban elhívatott, hivatásukra felkészült emberek tanítanak! De nevelnek is… Az őket illető megbecsülést a mindenkori „jelenkor” képviselőinek kell, ill. kellene kinyilvánítani. Szerencsénkre koronként váltakozva mindig voltak olyan „tanerők” akik kiérdemelték nemcsak kortársaik, hanem a hol hálás, hol háládatlan utókor tisztes emlékezését. Olyanokét, mint például Seri András, aki két neves iskolánkban is tanított. A képzőben kezdte 1938-ban, annak megszűntetésig 1957-ig. Majd a gimnáziumban folytatta 1957–1970 között. Akkor lett nyugdíjas. Sajnálatos, hogy mindvégig elkerültük egymást, mivel engem a „gimiben” palléroztak, szintén kiváló tanárok. Közülük néhányat meg kell, hogy említsek: Bánóczy Endre, dr. Törös László, K. Tóth József, dr. Lázár Erzsébet, Hetey Dániel, és a többiek. Maradva Seri Bandi bácsinál, jut eszembe egy igen korai emlékem még 1945 kora tavaszából, mikor is visszaérkeztünk Nagymarosból, a „menekülésünk” kalandjából. Az külön történet, miért, és hogy jutottunk oda, ami most nem érdekes…
Szóval visszajöttünk, épen és egészségesen. A Mizsei-utcai ház „foglalt” volt. Szovjet tiszti-konyha telepedett bele. A rokonok intézték el, hogy a Szolnoki-úti Soós-féle, egykori „posta-házban” kapjunk átmenetileg szállást. Ahol már több család is meghúzta magát. A nagy telket elfoglaló, számtalan helyiségből álló épületben laktak Bandi bácsiék mellett, dr. Csutorásék, és a társtulajdonos dr. Nádas fogorvos családjával. A hátsó perifériát Aszódiék lakták, akik a nagy ház körüli teendőket végezték. Szóval ide érkeztünk mi is, és kaptunk amolyan szoba-konyhás lakrészt. Itt ismertem meg a mindig mosolygós, szép, magyar-beszédű, szelídszavú Bandi bácsit.
Az évek múlásával engem ide-oda vetett a sors, és a rendszerváltásnak kellett bekövetkezni, hogy „megcsapjon az újságírás szele”… Vele együtt az a felismerés, hogy van itt Kőrösön számtalan írnivaló, téma. Nem csak helytörténet, hanem életutak is! Olyan emberek pályarajza, melyek, és akik korábban elkerülték az arra hívatottak kellő figyelmét. Ennek során, 1994 tavaszán került sor arra a beszélgetésre melyben Seri András – Bandi bátyám – elmondta életének sűrítményét. Sajnos az írott szöveg nem adja vissza az általa mindhalálig beszélt, ízes „beregi” tájnyelvet.
– Egy gyönyörű beregi faluban, Lónyán születtem. Elég régen, 1909. március 7-én. Alattunk folyt a Tisza. Valamivel feljebb volt a megyeszékhely, Beregszász, s még feljebb, északra Munkács. A vidék akkortájt még inkább magyar volt, mint másféle. Környékünk, Ung, Ugocsa, Bereg, Szatmár, és Máramaros déli csücske, a török időkben is az Erdélyi Fejedelemséghez tartozott. Az itteni falvak megőrizték magyarságukat. Többségükben reformátusok maradtak. Mi is azok voltunk! Trianon után Lónya a határszélre került. Még csendesebb lett, mint korábban volt. Akkorábban kerültem el otthonról, az elemi után. Debrecenben, a híres-neves református kollégiumban lettem gimnazista.
– Mivel foglalkoztak az otthon maradottak?
– Minden rokonom parasztember volt. A szorgalmas, tisztességes munkát tőlük örököltem. Mást se nagyon… Eredetileg heten voltunk testvérek, de két kisleány, mikor még kicsik voltak, meghalt. Öten nevelődtünk fel. Énutánam már csak az öcsém született. Előttem meg három leány. Debrecenben nagyon szép éveim voltak. 1929-ben érettségiztem, utána a teológia következett. Ott, az utolsó ’33–’34-es évemben kollégiumi szenior lettem. Ez nagyon komoly megbízatás volt! Az évfolyamtársaimat képviseltem, még különszoba is dukált az internátusban. Sőt, külföldi ösztöndíj is járt vele! Így jutottam ki a teológia után Svájcba, Bázelbe. Még a szeniorkodás idején beiratkoztam a bölcsészkarra is. Bázelben szintén két kar hallgatója voltam. Természetesen a teológia volt a fő szakom. Bázelből ’36 végén jöttem haza. Ez a három és fél év azért volt igen fontos számomra, mert akkor újra ott tanított a kor nagy hatású református teológusa, Barth Károly, vagy ahogy ott ismerték: Karl Barth. Eredetileg Németországban működött, de Hitler elől Svájcba menekült. Ez a Svájc azért is volt jó nekem, mert perfektül megtanultam a németet. Hogy a teológia dacára mégis miért lettem tanár, annak az a súlyos magyarázata, hogy Debrecenben kiváló, példamutató tanáraim voltak. Már akkor felmerült bennem, hogy talán én is lehetnék hozzájuk hasonló tanár. Tehát példaként néztem fel rájuk! Ahogy hazajöttem, a debreceni bölcsészkaron letettem a tanári vizsgát. Ennek birtokában, jelentkeztem a kőrösi tanítóképző pályázatára 1938-ban. Vallás-történelem szakos tanárt kerestek. Nekem mindkét tárgyból megvolt a diplomám. Jelentkeztem, és felvettek! Így kerültem Kőrösre 1938-ban, és lettem a képző tanára, és tanítottam annak megszűnésig, 1957 iskolaév végéig.
– Közben történt egy, s más… Hogy volt a háború idején?
– Szerencsémre nem hívtak be katonának! Végig taníthattam. Többször felszólítottak, hogy menjek tábori lelkésznek, de inkább maradtam. Amúgy meg nem köteleztek. Körös a háború alatt is megmaradt csöndes kisvárosnak. A front elkerülte…
– Abban az időben milyen iskola volt a tanítóképző?
– Olyan híre volt, mint korábban! Patinája volt! Akkoriban három református tanítóképzője volt a hazának: Debrecen, Pápa, és Nagykőrös. De, szerintem ez volt a legjobb! Érdekes, hogy az én időmben többen jöttek a Dunántúlról, mint az Alföldről. Itt mindig kiváló emberek tanítottak! Amikor idejöttem, Váczi Ferenc volt az igazgató. Szigorú volt a diákokhoz, de hozzánk is. Megkövetelte a rendet és pontosságot. Azután nagyszerű kollégák voltak. Dr. Juhász Béla volt a doajen, a többiekkel nagyjában egyidős voltam: Csikai Pali, Danczkay Győző, és a többiek. Nagyon jól kijöttünk egymással…
– A sok-sok tanítványa közül kikre emlékszik Bandi bácsi?
– Nem lenne könnyű felsorolni valamennyit, de talán az utolsó évekből hármat mindenképen. Az 1953-ban végzett Tóth Miskát, aki Cegléden lett gimnáziumi igazgató. Azután a feleségét, a nyársapáti, cserfes Balogh Erzsit, és Oláh Miskát, aki szintén Cegléden él. Ő a külterületi iskolák igazgatója lett. Az utolsó osztályfőnökük voltam… Egyébként négy évvel később, 1957-ben tartottuk az utolsó érettségit a tanítóképzőben. De akkorra már a képző tanárainak többsége a szomszédos gimnáziumban tanítottak. 1957-től a „maradék” is átkerült. Én is… A kollégák nem voltak ismeretlenek, hiszen a két iskola, még az egyházi időkből nagyon jó kapcsolatban volt egymással. Szóval nagyszerű emberek közé kerültem! A gimnáziumban 1970-ig tanítottam németet. Akkor, augusztus 1-jével nyugdíjaztak. Ez után még el-eldolgoztam vagy a múzeumban, vagy később a levéltárban. Később már csak „nagyapáskodtam”…
– Az ’56-os forradalmat hogy élte meg Bandi bácsi?
– Mondhatom, nagyobb megrázkódtatás nélkül! Mintha várható lett volna mindaz, ami történt. Az iskolákban mi is megalakítottuk a „pedagógus munkástanácsot”. A gimnáziumból Horváth Zoltán lett az elnöke, én meg a helyettese. Emiatt a bukás után Zolit el is helyezték Ceglédre. Engem nem bántottak. Egyébként érdekes, hogy bennünket, képzős tanárokat mindig békén hagytak a helyi párttitkárok! Még azt is megkockáztatom, hogy inkább szerettek… Ilyen volt a Bartha Anti, és aki utána jött Takács Jenő. Aki igen érdekes figura volt: igen jó képességű, jó eszű, művelt, és mondhatom jóindulatú ember volt. Egy hibája volt, nagyon szerette a pálinkát! Ebben nehezen tartott mértéket… Egyik sem volt szélsőséges és dogmatikus! Ez akkor igen nagy szó volt. A végsőkig kiálltak a képző mellett. Azután ’57-ben mégis megszűntették!
– Hogyan alakult a családi élet?
– Jól! A feleségemet itt ismertem meg 1940-ben. Egy év múlva megesküdtünk. Ötvenegy évi házasság után 1992-ben halt meg. Három, tehetséges leányt neveltünk fel. Örömömre mind a három pedagógus lett. Erzsi lányom Pécsen, Katikám Hajdúszoboszlón tanár. A legkisebb Zsuzsi itt él, Kőrösön. Ő vegyészmérnök is, és itt dolgozott a konzervgyár laboratóriumában. Férje a Toldi iskola igazgatóhelyettese, Kasza József. Nagycsalád lettünk! Jelenleg hat unokám és két dédunokám van!
– Mivel telnek a nyugdíjas napok?
– Tanítással, meg az unokákkal. Sokan jönnek, főleg fiatalok manapság is németet tanulni. Azután gyakran be-bejárok a Levéltárba, néha bogarászni valami régi ügyet. De inkább csak beszélgetni a vezetőkkel. Kisfaludy Kati, Böőr Laci, Szabó Attila nagy tudású, kiváló koponyák! Nem hiába mind a három „dr.”. Előfordul, hogy olykor nem csak én faggatom Őket, hanem Ők kérdeznek engem… Így azután jól elbeszélgetünk: ’Hogy volt, mint volt?’ Néha-néha bekapcsolom a tv-ét, de nem szeretem. Felháborít az a töméntelen szörnyűség, amit abban látni. Hol van a szeretet, ami mindenkinek hiányzik? Néha eszembe jutnak a régi emlékek, amikor debreceni kisdiákként, húsvét előtt „legációban” jártunk Lónyán, Kerecsenden még 1922-ben. Kántáltunk, meg verseket mondtunk. Az egyik akkor éppen aktuális volt: „Húsvét van mindenütt, az egész Világon! / Csak itt van Nagypéntek Kis-Magyarországon, / Elvette a vad rác, oda lett a földünk, / Oda van a Bánát, oda a kenyerünk.”
– S miközben Bandi bácsi emlékezik, kicsordul a könnye…
Tóth Barna
1994. március
