– Veled mi volt a baj?
– Szemtől-szembe soha, senki nem közölte velem aggályait. Formailag minden esélyem megvolt, hogy egyetemista legyek, hiszen az érettségi-tárgyakból végig jeles voltam. Ez eredményezte a kitűnő érettségit! Ezért velem, és a családommal együtt, osztálytársaim is meglepetéssel fogadták, a hírt: még felvételizni sem hívtak be! Már szeptember vége volt. A többiek elmentek, én maradtam. Mivel villamos-mérnöknek készültem – korábban is érdekelt az elektromosság, ezen belül a rádiózás –, a „maszek” Gál Gyula felvett tanulónak. Nála dolgoztam. Teltek-múltak az évek. Változatlanul hiába jelentkeztem. Az eredmény, mint az első alkalommal. Annyi változás történt, hogy közben a DÁV – a mai DÉMÁSZ jogelődje. (a szerk.) – alkalmazott, áramszolgáltató-technikusként. ’51 nyarán, nálam három évvel fiatalabb Büki Kálmán – akivel együtt vízipólóztunk Lucifer csapatában – szólt, hogy próbáljam meg Szegedet. Ott több esélyem lehet. Megpróbáltam! A véletlenek sorozatának köszönhetően, bejutottam Szegeden a DÁV vezérigazgatójához, bizonyos Turza Sándorhoz, aki pártfogásába vett, és függetlenül az itthoni „ajánlásomtól” elintézte, hogy soron kívül felvételizhettem. A tőle visszakapott „ajánlásból” tudtam meg végre, hogy családom „erős klerikális befolyásoltsága” miatt nem vagyok kívánatos, mint potenciális értelmiségi… Nos, lényeg az, hogy az akkor már világhírű, Szőkefalvi Nagy Béla Kossuth-díjas akadémikus előtt tett sikeres felvételi vizsga után lettem hallgató. Azért ez sem volt teljesen sima, mert a szakmai kérdések után a kari párttitkár megkérdezte: Mi van az amerikásokkal? Ugyanis Szivák-ágon, a távoli rokonságból volt, aki megjárta az USA-t. Akkor már itthon volt az illető! Miután ezt elmagyaráztam, közölték, hogy fel vagyok véve.
– Végül is hol végeztél?
– A bölcsészkaron, matematika–fizika szakon kaptam tanári diplomát. Az, hogy végül mégsem tanítottam, annak külön története van. Negyedév végén, utolsó vizsgázóként kerültem professzorom, Kalmár László akadémikus elé. Volt időnk gondolatcserére… Nemcsak a matematika–logika volt beszélgetésünk tárgya. Indexemet nézegetve érdeklődött, hogy mi okból hiányzik három év az érettségi és az egyetem között? Mondtam, hogy közben „szükséges” volt gyakorlati tapasztalatokat szerezni Kőrösön, Gál Gyulánál. Nosza, erre föl rám bízta a mások által már javíthatatlannak minősített öreg kenyérpirító, és lemezjátszó javítását. Miután mind a kettőt sikerrel „abszolváltam”, közvetlen munkatársául fogadott. Ez alapozta meg későbbi kapcsolatunkat. Azt is mondhatom, hogy barátságunkat. Még azon az őszön meghívott az általa vezetett matematikai kutatóintézet frissen alakult osztályára, munkatársnak. Azt mondta: Csináljunk számológépet! Időközben számítógép lett az elnevezés(a szerk.)
Akkor már a műegyetemnek voltam levelezős hallgatója, ahol megismertem Tarján Rezső akadémikus professzort, aki nem régen szabadult a börtönből. Neki az volt a „bűne”, hogy a kibernetika elismert művelője volt, amit az akkori tudománypolitika „burzsoá áltudománynak” minősített. És üldözött, a művelőivel együtt. Szerencsére, akkorra már változott a szemlélet. Tarján akadémikus azt javasolta, inkább logikai gépet készítsünk. Szegeden belevágtunk. Az intézetben Kalmár professzor úr megtervezte, én megcsináltam azt a bizonyos „Katicabogarat”, ami a feltételes reflex modellezését szolgálta. Ez akkor valóban óriási szenzációt jelentett. Készültek már nyugaton hasonló berendezések, de a megvalósítás újszerűsége – „KATICABOGÁR”? – a szenzáció erejével hatott. A „táboron” belül, sokáig mi voltunk kibernetikában az élenjárók. A siker meghatározta további érdeklődési körömet. E mellett bizonyos ismertséget is szereztem a tudományos életben. De nem csak nekem, hanem az egyetem Matematikai Kutatóintézetének is. Pontosabban a Gépkutató Laboratóriumnak, ami később, 1963-tól lett Kibernetikai… Kalmár László volt a tudományos, én a műszaki vezetője. Ezzel vette kezdetét Szegeden a számítástechnikai kutatás, pontosabban gyakorlati alkalmazás kutatása. És a kibernetika! E mellett a biológiai modellezés, a szabályozás, vezérlés elméleti kérdéseinek vizsgálata. Hangsúlyoznom kell, hogy ez volt az első olyan kiemelkedő munka, amiben székely őseim kézügyességét véltem megvalósulni.
– Ha jól emlékszem erről, de másról is készültek akkor híradó-filmek.
– Igen! Utólag azt mondhatom, hogy a sors kegyeltjeként ismertem meg, kerültem közeli kapcsolatba főnökömmel, Kalmár professzorral. Vele több közös találmányunk volt. Kapcsolatunkra az volt a jellemző, hogy példamutatóan egészítettük ki egymást. Ő adta az elméleti alapot, amit az én vezetésemmel készítettünk el a laborban. Nemcsak, mint koponya, de emberként is óriási volt. Gyakran megtörtént, hogy egy-egy „agyrémemet” meghallgatva nem tiltakozott, hogy ez így hülyeség, hanem – „Danikám, gyere, megbeszéljük!” – mondta. Így született meg az a szabadalmunk, ami a fonónők munkáját volt hívatva megkönnyíteni. A szegedi fonodában láttam, hogy micsoda szaladgálást igényel az elszakadt fonalak összekötése, a megtelt orsók cseréje, stb. Konstruáltunk egy automatikusan vezérelt széket, amelyik a szükséges helyre vitte a dolgozót. Megkönnyebbítve és meggyorsítva ezzel a munkát. Angliában is nagy sikere volt a prototípusnak. Mégsem lett az országnak haszna belőle. Ott nem védték le. Az angolok lekoppintották, és sikerrel alkalmazták. Ingyen! Világszabadalom lett viszont a szegedi DÓM világháborúban elvitt nagyharangjának hangját helyettesítő berendezés technikai megoldása.
Ma már a mikrochipek idején, nem olyan nagy szám az egész. De akkor, elektroncsövekkel megoldva a kérdést, komoly elméleti és gyakorlati teljesítménynek számított. Azért nem volt itthon akkora „durranás”, mert a klérus támogatta a megvalósítást. Nem csak egyetértően, hanem anyagilag is. Ebben az időben javítottuk meg a szabadtéri játékok színhelyéül szolgáló tér akusztikáját. Három-négy évig működött a berendezés, eredményesen. Ezek csak kiragadott példák a számtalan közül. Ennyi év távlatából azt mondhatom, hogy így volt jó, ahogyan volt. Ha egyből Pestre megyek, a műegyetemre, Szeged biztosan kimarad az életemből. Bár, ki tudja? Az innovatív-készségem akkor is valamerre csak előbujt volna. Tehát, még hálás is lehetnék akkori „jóakaróimnak”…
– Mi lett az Intézettel?
– Akaratomon kívül, én is okozója voltam a leépülésének. Volt egy kibernetika iránt érdeklődő, félig-meddig filozófus barátom. Ortodox párttag, az orvosegyetem marxista tanszékének vezetője. Sokat vitatkoztam vele, de a végén megegyeztünk, kivéve a politikát. Egyszer – Kalmár professzor halála után – megemlítettem, hogy mi lenne, ha átjönne hozzánk vezetőnek. Úgy gondoltam, hogy így pártvonalon „rendben leszünk”. Elvállalta… Utólag mondom, hogy sajnos! Szovjet típusú intézet lettünk! Bizalmatlansággal, szigorú ellenőrzéssel, tervfegyelemmel, rendszeres jelentésekkel, stb. Hiába győzködtem, hogy egy kutatóintézetben nem lehet tervszámokkal operálni. Vagy kutatunk, vagy előírásokat teljesítünk! Hiába! Az Intézet alkotó, kollegiális légköre rövid idő alatt tönkrement.
Ebben az időben vettünk egy kertet a város szélén. A szomszédom nagyon szép paradicsomot termelt fólia-házában. De rengeteget vesződött vele. Arra gondoltam, a fontosabb műveleteket el lehetne végezni automatikus vezérléssel. Megcsináltam, bevált! Nem sokkal később megismerkedtem egy termelőszövetkezet főagronómusával, akinek elmondtam a történetet. Azt mondta csináljam meg náluk is. Láttak már ilyet Hollandiában, de óriási pénzt kérnek érte. Elvállaltam, de vita volt, hogy milyen szerepben? Jöjjek hozzájuk, félállásba – szólt az ajánlat. – Szó sem lehet róla! – tiltakoztam – csakis főállásban! Meggyeztünk. Ott hagytam az Intézetet. Nagy megkönnyebbülés volt, bár némi csalódottság is volt bennem. Bizony, egy idő után kommersz, hétköznapi munkahellyé vált. Nem is olyan sokára. Nagyot javított az önbecsülésemen, hogy míg korábban az intézettel büszkélkedett protokolláris célokból a város, most a tsz fóliasátrait járták az ország vezetői. Ez nem tartott sokáig, mert a nyolcvanas évek második felében érezhető volt válság közeledte. ’88-ban elcsábítottak a MÜSZI-hez. Területi igazgató lettem. Olyan fizetést mondtak, hogy elállt a lélegzetem. Innen mentem nyugdíjba. Azóta a tiszai, vagy a balatoni pecázások, no meg az unokák boldogítanak.
– Anno sikeres vízipólós is voltál.
– Ez nagyon régen volt… Lucifer volt az edzőnk, de játszott is a csapatban, ami a gimnazistákból állt össze. Bekes Dezső, Büki Kálmán, Técsi „Öcsi”, Halápi Sanyi, Kőrösi Laci jut eszembe hírtelen. Azt kevesen tudják, hogy műugróként is számítottak rám. Még válogatott kerettag is voltam. Ma már azért nem ugranék le a trambulinról. Apropó! Azt hallottam, hogy régen lebontották! Igaz?
(Utózönge! „Danival”, a 2001-es Öregdiák-találkozó során elevenítettük fel diákéveink halványuló emlékeit. Elsők között a strandot, mely akkor még működött. Igaz „trambulin” nélkül… Azóta már strand sincs! – „Hála” polgármesterünk, a kultúra, és a sport ellenében megnyilvánuló permanens averziójának. – Bizony Danikám, így állunk a „kőrösi stranddal”, az Úr 2022. esztendejének őszén! S ha lesz is valamikor, valami strandféle, az meg sem közelíti a régit…)
Tóth Barna
2001. július 3.
