– Az elmúlt századról szóló sorozat eddigi megszólalói jóval a század első felében születtek. Ha nem is sokkal, én is oda tartozom: 1949. novemberében születtem, Székelyudvarhelyen. A város a történelmi Udvarhely-szék központja volt. Színmagyar település. Édesapám – a kőrösi szóhasználat szerint – tősgyökeres székely. Református lelkész, később udvarhelyi esperes. Édesanyám 1927-ben jött át Hódmezővásárhelyről. Valószínűen azért, mert akkor nagyon kevesen gondolták úgy, hogy a trianoni-határ nem ideiglenes képződmény. Hogy mi lett, azt tudjuk. Hogy mi lehet, arról reménykedünk… Édesanyám foglakozásra nézve ápolónő volt, ám a házasságkötés után nem volt szükség az ő keresményére. Egyébként pedig az első gyerek – a bátyám – 1928-as megszületése után sorban jöttek a többiek. Utolsóként voltam hatodik. Tehát adtunk neki elég munkát… Eddigi életem három városban telt. Az első kilenc év Székelyudvarhelyen, a következő harminc Kolozsvárhoz köt, az utóbbi tizenhárom kapcsolódik Nagykőröshöz. Kilenc éves voltam, mikor apámat Kolozsvárra helyezték. Az elemit ott fejeztem be, majd a gimnáziumot is. Az érettségi után, 1967-ben felvettek a kolozsvári akadémiára, zenetanár-szakra. Akkor három akadémiája volt Romániának. A kolozsvárin kívül Bukarestben, és Jászvásáron. A sorrend azért fontos, mert a kolozsvári volt a legjobb.
– A legtöbb művész-pálya, a gyermekkorban indul úgy, hogy előbukkan a tehetség. Nálad is így volt?
– Abban a vonatkozásban igen, hogy korán megmutatkozott az abszolút hallásom. Ez zenész-embernél alapvető. Testvéreim gyakran jól mulattak azon, hogy engem átküldve a szomszéd szobába, a zongorán leütöttek két-három billentyűt. Visszajőve ugyan azokat ütöttem le. Nekem is jó játék volt…A családban nem volt más, a zene iránt különösebben érdeklődő, bár mindenik testvérem tanult valamilyen hangszeren. Engem a zenén kívül, talán az orvosi pálya vonzott valamelyest. A zongorát, még Udvarhelyen elkezdtem, majd Kolozsvárt folytattam. Az akadémián ez volt az egyik, az orgona a másik választott hangszerem. Tanáraim jó része magyar volt, a pesti akadémián végeztek. Néhányukat Kodály is tanította. Mint a kisebbségi sorsot megtapasztalt emberek tudták, hogy mit jelent a többségi nemzet nyelvének ismerete. Ezért a magyarul tanulható tárgyak szakkifejezéseit románul is megkövetelték. Ennek akkor vettem nagy hasznát, amikor 1972-ben, zenetanári diplomával Szilágy megyébe, Kolozsvárhoz közeli település román tannyelvű líceumába kerültem tanítani. Naponta, autóbusszal jártam Kolozsvárról. Hárman voltunk magyarok a tantestületben. Csak egy évig tanítottam ott, de a román kollégákkal soha nem volt semmi problémám. Igaz, tudtuk, hogy „hol a helyünk…” Ez az egy év arra is jó volt, hogy megismerjem az egyszerű román emberek lelkületét. Alapjában véve nem volt semmi bajuk a magyarokkal, de végtelenül lehetett őket manipulálni. Nem véletlen, hogy a háború előtt ez a vidék volt a Maniu-féle nacionalisták egyik központja. A tanítványaimmal sem volt problémám, akik szintén románok voltak. Mégis meglepett, amikor évekkel később meghívtak egy osztálytalálkozóra engem, aki magyarként nem csak zenét, hanem rajzot, és technikát is tanítottam nekik. Kölcsönösen kellemes élményt jelentett az újbóli találkozás. Nagyon sajnálnám, ha ez az egy év kimaradt volna az életemből. Egyre jobban érdekelt az előadói pálya, amit „vidéki” tanárként nem lehetett művelni. Kapóra jött, hogy a kolozsvári művészeti líceumba kerestek zenetanárt, és balett-korrepetitort. Pályáztam, és nyertem. 1973–1985 között ott tanítottam. Ebben az időben nyílt lehetőségem az előadói pályán való bemutatkozásra.
– Ebben mekkora szerepe volt Kolozsvárnak?
– Lehetőségeimet tekintve, pótolhatatlan! Kolozsvár – a tradíciók, a szellemisége, és kultúrája miatt – világváros! Két színház, két opera – magyar és román – Zeneakadémia, az egyetem, a Filharmóniai Társaság, pezsgő kulturális életet biztosítottak. És ez így van ma is! Inspirált ilyen közegben élni, és a művészeti líceumban tanítani. Első pesti szereplésemre 1978-ban került sor, a Liszt Ferenc orgonaversenyen vettem részt. Elég jó eredménnyel. Ettől kezdve rendszeresen jártam Magyarországra és Európába is hangversenyezni. Problémát csak a kiutazási korlátozások jelentettek. Akkor kétévente kaptunk Romániában turista útlevet. A gyakoribb utazáshoz meghívó-levél kellett. De még így sem mindennapi tortúrát jelentett az útlevél megszerzése. Kellett egy sor ajánlás. Kezdve a munkahellyel, folytatva a helyi, majd a megyei közigazgatással. A nyári hangversenyidényre, már január-februárban meg kellett kezdeni a kilincselést, és a hajbókolást. Mindenütt szükséges volt a vezetők jóindulata. Kezdetben a rendszer politikát csinált abból, hogy kisebbségi művésznek ad külföldi lehetőséget. Ha már az ember kijutott, ennek otthon is híre ment. Visszatérve elvárták, a kollegák, a szakma, de elsősorban a politika, hogy beszámoljon élményeiről. Erre mindig örömmel vállalkoztam. A ’80-as években egyre szigorodtak a körülmények. Művészként is hátrány volt a kisebbségi eredet. Egy idő után kezdett érdekelni az orgona úgy is, mint valamiféle kultúra megjelenítője. Nem, mint hangszer, hanem olyan instrumentum, mely kötődik a valláshoz, és ezzel az európai kultúrához, a hagyományhoz. Megismertem, hogy az egyházi liturgiában milyen hangsúlyos szerepe volt, elsősorban a szász városok esetében. A reformátusoknál kevésbé. Ennek a felismerésnek nyomán szerettem volna egyházi orgonista lenni, és minél többet megtudni az erdélyi orgonákról. Annál inkább, hogy Erdélyben – a Kárpát-könyökkel – ér véget a nyugati orgona-kultúra. Se délre, sem keletre nem része a liturgiának az orgona. Kapóra jött, hogy bátyám a doktori disszertációjához kiterjedt adatgyűjtést végzett a Segesvár, Udvarhely környéki középkori templomokról. Egy ideig együtt jártuk a vidéket. Vezette a motorkerékpárt, én a háta mögött ültem. Ő a freskókat, én az orgonát tanulmányoztam. Természetesen, ahol lehetett, meg is szólaltattam a számomra egyre kedvesebb hangszert.
– Miért döntöttetek az áttelepülés mellett?
– Egyre több volt a megaláztatás. ’85-ben voltam utoljára magyarországi koncerten. Erre is megalázó procedúra után kaptam útlevelet. Ez után döntött úgy a család, hogy kijövünk Romániából. Nem várjuk meg, hogy még rosszabb legyen. Három évbe tellett, míg megkaptunk minden iratot az áttelepüléshez. Amint kitudódott a szándékunk, kirúgtak az állami állásomból.
– S miért Nagykőrös volt a cél?
– Ennek volt érzelmi oka is. Anyám szülőhazája nem volt olyan távoli, és ismeretlen. S melyhez – a határ ellenére – nyelvünkben, kultúránkban, történelmünkben, mi is tartozunk. A másik, a kőrösi református eklézsia lelkipásztorával, Fodor Ferenccel kialakult kapcsolat. Egy erdélyi beszélgetés során ismertük meg egymás elképzelését a templomi orgonista szerepéről, illetve az én kőrösi lehetőségeimről. Mivel az álláspontunk nagyon közeli volt, nemsokára levelet kaptam Nagykőrösről. Benne a gyülekezet meghívása: legyek náluk orgonista-kántor. Ilyen előzmények után kerültünk Nagykőrösre 1988-ban.
– Milyen volt a fogadtatás?
– Nem volt problémánk. Kezdetben a hatóságok menekültként akartak kezelni bennünket. Ennek az volt a magyarázata, hogy akkor a határok fellazultak. Többen illegálisan jöttek át, és kértek menekült-státuszt. Csodálkoztak, hogy mi legálisan jöttünk. A gyülekezet elfogadott, befogadott. Megkedveltük egymást… A főiskola újraindításával, a kántor-szak megszervezésekor kaptam feladatot. Ennek során neveztek ki tanárnak, és az orgona-szak tanszékvezetőjének. Ez újabb kihívást, de egyben nagyon örömteli munkát jelentett és jelent ma is. Érdekes, hogy ma, tizenöt év után hallom vissza otthonról: kár volt elengedni. Erre mondom én: visszacsinálni úgysem lehet! Egyébként meg nyertem tizenöt évet!
– No és a kőrösi orgona… Ennek az átépítésével Te is orgonaépítő-orgonista lettél, több elődödhöz hasonlóan.
– Ez egy különös történet. Mondhatom, hogy véletlenül került rá sor. A ’90-es évek elején kiderült, hogy a református templom tető-, és födémszerkezete károsító gombával fertőzött. Bizonyos elemek cseréje elkerülhetetlen. Felvetődött az orgona eredeti helyére történő áthelyezése is, a főbejárat feletti karzatra, ahol 1855-ben volt. Én csak a terveket készítettem, a kivitelezés, az építés a neves „Aquincum” orgonaépítő cég munkája volt. Amit lehetett, megtartottunk az eredetiből. Például a sípokat egytől-egyig. Az orgona elkészült. Nagyobb, mint volt, és kiváló a hangzása. Ezt több, európai hírű orgonista tanúsítja. Több művész is szerepelt, sőt tartott „mesterkurzust” nálunk az orgona értékeire alapozva. Például prof. Dávid Titterington, a Londoni Királyi Zeneakadémia tanára – aki többször is adott itt hangversenyt – valamint prof. Gárdonyi Zsolt, a Würzburgi Zeneakadémia tanára, vagy Szilágyi Gyula orgonaművész. Mindegyikük szerepelt külön hangversenyen is templomunkban.
– Végezetül mi az, amit érdemes lenne átmenteni a XXI. századba?
– Bizony sok minden hiányzik! Elsősorban az emberi értékek megbecsülése tűnik számomra nagyon fontosnak. A szavak hitelessége, az őszinteség… A másik, a hagyományok feltétlen tisztelete, elfogadása. Ezek nélkül semmik vagyunk… Ezeket a dolgokat részévé kell tennünk, mind a családi, mind az iskolai nevelésnek. A huszonnegyedik órában vagyunk!
Tóth Barna
2001. május 8.
