Még nem volt 70 éves, mikor váratlanul itt hagyta szeretteit, de a zene iránti elkötelezettségét mi sem bizonyítja jobban, mint a tény, nyugdíj után sem hagyta abba zongoratanítást! Barnáné Zsuzsa asszony rendkívül gazdag, és sokszínű eredménnyel gazdagította szeretett iskolájának palettáját. Zsuzsa mindig hangsúlyozta, hogy volt miből kiindulnia, hiszen elődei áldozatos, elhívatott munkája nélkül, nem lett volna könnyű – nulláról indulva – oda jutni, ahova a zeneiskola 2012-re eljutott. Megjegyzem, nekem is volt kötődésem Szerénke nénihez, még korábban Grósz Arankához, aki a helyi rabbi lánya volt. És aki ’44 nyarán eltűnt „zenei életemből” az ismert okok (holokauszt) miatt… Mindketten szeretettel igyekeztek eligazítani a billentyűk világában. Arankával még „CERNY-négykezest” is játszottunk az első vizsgámon…
Akkor hát nézzük, hogy, s mint kezdődött? Az induláshoz kapcsolódva nem hagyható ki a származás sem. Tősgyökeres kőrösi családból származik. Édesapja a városban közismert, jó nevű asztalos volt, Módra Ferenc. Édesanyja Regdon Rozália. Apja, mint polgárosodó iparos, megbecsült tagja volt az Iparoskörnek, és mellett az Iparos Dalárdának is. Muzikalitásának kialakulásában az is sokat jelentett, hogy alig 100 méterre laktak az 1953 óta működő zeneiskolától.)
– Miután az adottságról szó volt, ebből következik, hogy édesanyám forszírozta a zeneóvodát. Így kezdtem zenei tanulmányaimat Szabóné Irénke néni, majd Tóth Béláné Szerénke néninél. Az óvoda után, nála lettem zongora tanszakos. Az utolsó évemet Hartyányi Piroskának köszönhetem, aki akkor, 1966-ban végzett Szegeden, a Zeneművészeti Főiskolán. Ő készített fel a szegedi gimnáziumi felvételire. Megjegyzem, különös ajándéka a sorsnak, hogy mikor évekkel később, tanári képesítéssel hazajöttem, Piroska kolleganőm, majd beosztottam volt, mind a mai napig… Szorgalma, elhívatottsága, bámulatos, és példaértékű! A gimnáziumban nem volt gondom, minden tárgyból jól teljesítettem. Itt olyan kiváló szaktanáraim voltak, mint Bodó Árpád, és Antalné Perjési Klára. A főiskolán sem voltak problémáim, ahol Bán Sándor viselte gondomat. Nagyszerű muzsikus, és kiváló művészember volt. Ma is hálás vagyok, hogy a diplomakoncertemet jelesre értékelte a vizsgabizottság. Még Szegeden, főiskolásként utolért a szerelem, és a klarinétos Barna Elekkel összekötöttük a sorsunkat! Így azután 1974-ben mindketten itt kezdtünk tanítani a kőrösi Állami Zeneiskolában.
– Mit tudsz igazgató elődjeidről, akiket többnyire nem ismerhettél?
– Nyilván vannak feljegyzések az indulásról. 1951 őszén, a „kultúrházban” kezdődott az oktatás 50 tanulóval. A helyi Szakszervezet kezdeményezte az iskolát. Szerencsére akadtak nagyszerű emberek – zeneértők, és pedagógusok! – akik vállalták a feladatot: Szilvássy László, Herczeg László, Orosz Szeréna, Hartyányi Dezső, Geszner Jenő. Egy év múlva, 1952-ben a ceglédi Állami Zeneiskola fiókintézményeként folytatódott a történet. Majd 1953-tól már önálló „Nagykőrösi Állami Zeneiskolaként” 220 növendék hirdette, hogy van jövője a helyi zeneoktatásnak! Az első igazgató Szilvássy László. Az első, kinevezett tanárikar: Geszner Jenő, Orosz Szeréna, Simon István, dr. Vecseri Zsigmondné. Óraadók: Szirmay Reginald, dr. Nyíri Géza, Hartyányi Dezső, Herczeg László, Török Iván, és Kelecsényi Lili. Még abban az évben megkapták a Biczó Jenő festőművész elegáns emeletes házát, amiben ma is működik az intézmény. A tulajdonos megyei tanács hozzájárulásával 1954-ben hozzáfogtak az épületbelső átalakításához. A melléképületekben kialakított un. „szükséglakások” lakóinak elköltöztetésére kb. 20 év múlva került sor! Lehet mondani, hogy ettől az évtől kezdve, szisztematikusan, és tudatosan gyarapodott, gazdagodott az iskola, a mindenkori zenetanítás igényét, eredményességét figyelembe véve. A szánalmasan hiányos hangszerállomány helyzetén nagyot segített a Békéstarhosi Szakiskola felszámolása, melynek gazdag hangszerállományát elosztották az igénylők között. Ebből jutott Kőrösre egy zongora is…
1955-ben Szilvássy László lett a Veszprémi Zeneiskola igazgatója. Helyben Bálint Ferenc vette át az iskolát. Bíztató jel, hogy Papp Zsuzsanna, Herczeg László, Szabó Edit, Tartsay Vilmos, Vedres Szabolcs szakiskolába kerülvén művészpályán folytatták! 1956 őszétől, Kovács István a tanítóképzőből került az iskolába. Az évek múlásával folyamatosan nőtt a tanulók száma. Például az 1961/62 –es tanévben már 360 tanuló volt úgy, hogy a produkció színvonala is töretlen volt! 1965/66-ban 440 fő. A konzervgyár 30.000,- ft értékben rézfúvós hangszereket adományozott az iskolának. Egyébként mind a városvezetés, mind a helyi társadalmi szervek folyamatosan támogatták az iskolát! AKKOR… Ezt színvonalas előadásokkal viszonozta az iskola! Ez a viszonosság évtizedekig, 2002-ig töretlen volt! A kapcsolat a városvezetés részéről mára abszolúte immunissá lett… A 70-es évektől kezdve, egyre több egykori zeneiskolai növendék jött haza, és kezdett tanítani. Például Hartyányi Mária, Németh Margit, Németh Ágota, Barnáné Módra Zsuzsa, Szabó Irén, Pálfy Lujza, dr. Tege Antalné. 1982-ben elhunyt Bálint Ferenc helyére Kiss István nevezték ki. Helyettese Barna Elekné lett. Majd „Pista bácsi” 1986-os nyugdíjaztatása után rám szállt az iskola igen-igen megtisztelő vezetése! Itt meg kell, álljunk egy pillanatra, és az egykori növendékek eredményeit összegeznem kell! Az eltelt évtizedek során Herczeg Mária és Pusztai Erzsébet végzett a Zeneakadémián. Nagyszerű – némelyik nemzetközi hírű! – művész lett Matuz István, Beleznay Tibor, Király Ágnes, Tartsay András, Szűcs Zoltán, Udvardy Éva, Vedres Szabolcs.
– Mit mondhatsz a vezetésed alatt létrejött, vagy működő tantestületről?
– Ugyan mit mondhatnék? A legjobbat! Az ókori klasszikus mondás itt megvalósult: „Mindenki egyért, egy mindenkiért!” A segítőkészség minden mást felülmúlt! Olykor volt némi rivalizálás, de ha valakinek segítség kellett, mindenki kész volt rá. A már említett tanárok mellett meg kell említsem még Timkó Tamás zongoratanárt, a gitárszakos Olgyay Gábort, és a rézfúvós Török Pistát, aki fáradhatatlan tagja volt a férjem vezette Ifjúsági Fúvószenekarnak, és a Nagykőrös Big Bandnek is. De nagyon fontos, és eredményes munkát végzett Maczelka Ferenc fuvolatanárunk, aki létrehozta a „kőrösi fuvoláslányok” együttest. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy aktív életem során nem voltak vérre menő vitáim. Senkivel! Mindenkivel szót tudtam érteni. Az a kollega, aki kilógott a sorból – néhány volt ilyen is! – az felszólítás nélkül tovább állt!
– Úgy tűnt, hogy a rendszerváltás után, „kivirágzott” az iskola nemzetközi kapcsolatrendszere? Ez bentről is így látszhatott!
– Ez sokkal több volt, mint látszat! Volt ebben nem kevés politika is! Sokan úgy gondolták, hogy eljött az ideje megismerni a „Nyugati világot”. Az ottani életet és az embereket! Nosza, lássunk világot! Espelkamp, Haksbergen, Castrocáro, Thun, Barcelona, Málta, hirtelen ezek jutnak eszembe, és a szomszédos Nagyszalonta, meg Szászrégen. Valamennyi feledhetetlen élményt jelentettek. Azután az sem elhanyagolható, hogy a rendszerváltás után 2002-ig, valamennyi városi rendezvényen – Vállalkozói Kiállítás, Arany Napok, Adventi Hangverseny, Farsangi Hangverseny, Jubileumi rendezvények sora, stb. – meghatározó szerepünk volt! Úgy látom ez mára a múlt…
– És az elismerések…?
– Bizony az nagyon soványan csordogált! Az „Arany Katedra” Díjat a tantestült felterjesztésére kaptam néhány éve! A városvezetés 1996-ban tartotta az addigi munkát jutalomra érdemesnek! Férjemmel közösen kaptuk meg a „Nagykőrös Városért Kitüntetést”! Slussz… Nem mondom, hogy nem esett volna jól, valami „magasabb” elismerés! De ahhoz a városvezetés kellett volna! Ma meg, nyugdíjasként? Ugyan már…
2014.
Tóth Barna
