Bár csak 1976-ban, vagyis harmincnégy évesen került Kőrösre, mégis kőrösinek vallotta magát. Nem csak aktív, és termékeny életének köztünk töltött 44 éve miatt, hanem az itt kifejtett tudományos, és közéleti munkálkodása tették Őt sokunk számára is „kőrösivé”. Az sem hanyagolható el – nem „mellékes körülmény”! – hogy ősei közül többen is kapcsolódtak „Kőrös városához”. Például Szász Károly, aki Arany Jánosnak volt tanártársa, a „Nagy Tanárikar” tagjaként. Felesége, Szász Polixénia itt nyugszik a református temetőben. Valamint Török Pál, a helyileg illetékes református püspök. De rokon volt a tanítóképző egyik első igazgatója, Hegymegi Kiss Áron, és Dezső Kázmér neje, Mentovich Klára is.
Elhunytával kijelenthető, hogy vibráló egyéniség, hihetetlenül sokoldalú, és nagytudású, mondhatni mindenre nyitott koponya volt! Bár 1972-től tagja volt a „Pártnak”, annak megszűnéséig a reformokban, a megújuláson gondolkodott. Baloldali, inkább liberális világszemlélete egész életében motiválta. A rendszerváltás előtti és utáni politikai csatározásokban semmilyen oldalról nem vett részt! Nem lett tagja egyik új politikai szervezetnek sem! Végig megmaradt „homo sapiensnek” – gondolkodó embernek… Így hunyt el anno a siófoki kórházban, már több mint két esztendeje.
Szomorú tény, hogy halálhírét nem adta közre senki egykori munkatársai, barátai közül, pedig úgy tűnt számos ismerőse élt a városban. Hiszen tagja volt a TIT helyi szervezetének, az Arany János Társaságnak, a Vállalkozók Egyesületének, stb. Jellemzően 2004. október 7-én a városi könyvtárban tartott emlékezetes „búcsúestjén” hivatalosan is megerősítette, hogy elbúcsúzik Kőröstől. Lányai közelébe, a Balaton mellett találtak a folytatásra alkalmas helyet. Már oda is költöztek feleségével, Lenke asszonnyal, aki a Toldi-iskolában volt testnevelő. Ezek után következzék annak a régi beszélgetésünknek a kivonata, ami Péter zártkertjében készült egy nyárvégi borozgatás közben.
– Van néhány kérdésem kanyargósan indult életutaddal kapcsolatban. Elsőként az, hogy bár Debrecenben születtél, korábbi beszélgetéseinkből kitűnt, sok kedves emléked kötődik Szécsényhez. Konkrétabban az Ipolyhoz közeli Forgách-kastélyhoz.
– Való igaz, hogy nem volt könnyű „gyökeret ereszteni” – ahogy Ady írta – „a magyar ugaron”. Ugyanis szüleim mindketten agrárvégzettségűek voltak. Édesanyám mezőgazdasági mérnök, jóapám agrárközgazda volt. Egyébként is a szakma hozta össze őket. Anyám állami gazdaságokban tevékenykedett, és mint állami alkalmazottat helyezték ide-oda. Ahol éppen szükség volt a jólképzett, lelkiismeretes vezetőre. Természetesen apám ment Vele… Így éltünk egy kis ideig valahol a Nyírségben, majd Debrecen mellett, ami után következett Szécsény, és a Forgách-kastély, ahol volt a szolgálatilakásunk. Mikor gimnazista lettem, Keszthelyen laktunk. Ezért érettségiztem az ottani gimnáziumban, még 1960-ban.
– Nos, akkor lépjünk tovább! Következő kérdés: Mi keltette fel az érdeklődésedet a geológia iránt? És lettél geológus 1966-ban. Amiről köztudott, hogy soha nem volt itthon „divatszakma”…
– Természetesen a kíváncsiság! Hogy tudniillik miként lehet a hegy gyomrát megkutatni? Mi van benne, hol van benne érték? Akkortájt a bauxit volt a sláger, mint az alumínium alapanyaga. Ez, valahogy érdekelt. Jelentkeztem az ELTE-re, ahova csont nélkül felvettek. Ebbe benne lehetett az is, hogy a gimnáziumban végig kitűnő voltam… Meg kell, hogy mondjam, ma már az egész geológiát – mert az egyetem után gyakorló geológus is voltam Almádiban, a Bauxitkutató cégnél – amolyan kiruccanásnak tekintem! Aminek azért egy életre szóló haszna volt: egyetemi évfolyamtársam húgába beleszerettem, és elvettem feleségül!
– A bauxitkutatás után mintha felgyorsultak volna az események, és érdeklődésed, figyelmed a humánszféra irányába fordult. 1971-ben Kecskeméten tanársegédkezel a Kertészeti Főiskolán. Hogy kerültél oda?
– Feleségem testnevelő lévén, ott Kecskeméten kapott állást az egyik középiskolában. Én is mentem vele, és nekem jutott a Főiskola. Amit nem bántam meg, mert egy idő után rám bízták a főiskola könyvtárvezetését. Ezzel is látható, hogy egyre közelebb kerültem az irodalomhoz, a könyvekhez, és a publikáláshoz is. Miután Lenke elvállalta Kőrösön a Toldi-iskola testnevelői állását, és lakást is kaptunk a Gát-utcában, követtem. És 1976–83 között – mint régi „bedolgozó” munkatárs – lettem a Pest megyei Hírlap helyi mutációjának vezetője. Ebből kifolyólag egyre több embert ismertem meg, és szereztem ismeretet a város múltjából, és jelenéből is. Az Arany János Múzeum igazgatójának, dr. Novák Lászlónak, Arany János kőrösi tanárkodása iránti elkötelezettsége engem is megfogott. S miután ebben egyek voltunk, Laci átcsábított a múzeumhoz, irodalomtörténész-muzeológusnak. Tehát az újságszerkesztés 1983-ban abbamaradt ugyan, azonban az újságírás nem, mert valójában onnantól kezdve publikáltam számos témában. Elsősorban Arany Jánossal kapcsolatosan. De, folytatva Béla bácsi – dr. Balanyi Béla – által megkezdett munkát, én is fontosnak tartottam a közelmúlt egyes közéleti alakjainak bemutatását, méltatását.
– Azután 1995-ben jött egy „nagy csavar”! Otthagytad a múzeumot, és vállalkozó lettél…
– Óh! Nem csak az… Ennek az volt a motivációja, hogy valójában nem szűntem meg a műszaki dolgokkal foglalkozni. Amennyire időm, és lehetőségeim engedték, foglalkoztatott a számítástechnika, a komputer-világ. Ennek következménye volt, kipróbáltam magam, mint „komputergrafikus”. Bejött… Csináltam reklámokat, és grafikákat. Többen mondták állítsak ki néhányat. Meglett! 1994-ben Pesten, és itt az „Aranykalász” étteremben állítottam ki. A többségük elkelt! Az egésznek jó visszhangja volt, de beláttam, ebből nem lehet megélni…
– Nem hagyhatjuk ki, hogy önálló helyi lapot is alapítottál. Igaz nem sokáig…
– Igen, mert a „rendszerváltás” után úgy gondoltam, hogy ha országosan nem is, de kisvárosban lehet egy politikától immanens, valóban a helyi közélettel, tárgyilagosan foglalkozó újságot csinálni. Ez lett volna a „HETI ARANYESŐ”. Kezdetben jól ment. A jónevű újságíró, Miklay Jenő volt ebben segítőm, és még mások, önkéntes szerzők. Néhány számban te is írtál. Azonban rövidesen kiderült, támogató nélkül nincs lap! Megszűntünk…
– Összegezve úgy tűnik, mintha minden simán ment volna? Egyik következett a másikból.
– Ez csak a felszín. Van egy dolog, ami mind a mai napig bánt! Az „Iskolatörténeti Múzeum”. Ezt 1989-ben Novák Lacival egyetértésben és közösen hoztuk létre! Nem volt könnyű dolog, mert a Helmeczi-utcában üresen álló régi iskolaépület adott volt ugyan, de rendbe kellett hozni. Azt a város, mint tulajdonos megtette. A berendezés, a tárgyak összegyűjtése a mi dolgunk volt! Az ünnepélyes megnyitás is jól sikerült. Megyei kuriózum volt… Ma is az a helyzet fonákja, hogy az épület a városé, a tárgyak a múzeumé. S mivel „közös lónak túrós a háta”, ennek nem lesz jó vége! Kisebb javításokat mi elvégzünk, de – ettől félek! – a nagyobbra a város nem lesz „vevő”. És akkor mi lesz?
1998. augusztus
Tóth Barna
