– Ma, amikor oly sokan halnak meg viszonylag fiatalon, vagy szenvednek súlyos egészségkárosodást, minek köszönheti Pali bácsi a látható testi, szellemi aktivitást?
– Azt hiszem annak a lelki békének, ami bennem van, és ahogy szemlélem a körülöttem lévő világot, embertársaimat. Hosszú életem folyamán soha nem vágytam elérhetetlen dolgokra, nem fűtöttek távoli, bizonytalan célok. A XX. század tele volt megpróbáltatásokkal, de soha nem hagytam el magam! Lehet, ha fiatalemberként nem a tanítást választom, talán jobban ismernének, de akkor nem lettem volna tagja a kőrösi képző kiváló tanártársakból álló tanári karának, és nem lett volna sok száz nagyszerű tanítványom, akik néptanítóként adták tovább a képző szellemiségét. Az öregedéssel együtt járó tapasztalás némi bölcsességet is ad az embernek. Így nem foglalkoztat a „Mi lett volna, ha…?” Az élet megismételhetetlen. Ezért mindig igyekeztem az Istentől kapott adottságaimat, a szerzett tudást mások javára hasznosítani. A munkaszeretetet a szülői házból hoztam. Édesapám jó nevű, ügyes kezű kovácsmester volt. Kecskeméten, a Jókai utcai házunk míves kovácsoltvas kapuja ma már egy kecskeméti gyűjtő féltett kincse. Hatan voltunk testvérek. Én harmadikként, 1907. január 4-én születtem, húgunk utolsóként született. A Szarkásban lévő szőlő az egész családnak adott munkát. Nyaranta kint laktunk, és végeztük a munkát, ki mire volt képes. A közeli Kondor-tó szikes vizében hűtöttük le magunkat. Én pedig gyönyörködtem a környék gazdag madárvilágában. Nagyobbacska koromban itt kezdtem el vadászni flóbert puskámmal. Talán ezzel kezdődött a holtig tartó természetszeretet.
Felsős-gimnazistaként, természetrajz tanárom, Szakács Ödön rám bízta a szertár kezelését. Ekkorra már ellestem a preparálás tudományát szomszédunktól, Nád Dezsőtől. Saját kezűleg kitömött madarakkal gyarapítottam a gyűjteményt. ’25-ben érettségiztem. Ezután felvettek a Pázmány Péter Tudományegyetemre, ahol természetrajz-földrajz szakra jártam, de tanultam kémiát is. Itt olyan kiváló tanáraim voltak, mint a földrajztudós Cholnoky professzor. ’29-ben végeztem, és az egyetem budapesti gyakorló gimnáziumban kezdtem tanítani. 1930 tavaszán úgy engedtek el, ha a Kecskeméti Református Gimnáziumba megyek. Így történt, de itt sem sokáig maradtam. Néhány hónap múlva megpályáztam a kőrösi képző megüresedett természettan-vegytan tanári állását. Váczy Ferenc igazgatónál jelentkeztem, s megegyeztünk. Ráadásul rám bízta az Ungváry-házban működő internátus felügyelő-tanári posztját is. A szállás és teljes ellátásom biztosítva volt. Kezdetnek nem volt rossz a ’30-as években! Hamar befogadtak a kollégák, akik két generációt képviseltek. Az idősebbek közé tartozott Daru Mihály, Beretvás Jenő, Osváth Ferenc, Pál Lajos, Tóth Béla, Csikós Tóth András, a fiatalabbak: dr. Juhász Béla, Márton Barna, Danczkay Győző és én. Az idősebbektől sokat tanultam, a fiatalok pedig bíztattak. Pályám kezdetén is arra építettem fel a tematikát, hogy növendékeim önállóként, képesek legyenek mindenféle gyakorlati tudnivalóra is megtanítani a környezetüket. Hiszen, ha tanyára, vagy kis faluba kerülnek, egyedül ők képviselik a tudást! Itt Kőrösön óráimat, ha az időjárás megengedte a Gátban tartottam. Ez nagyon hasznosnak bizonyult. Örömmel lettem gazdája a képző hat holdas gyakorlókertjének. Azon túl, hogy nagyrészt innen került ki az internátus konyhájának nyersanyagszükséglete – még disznót is hizlaltunk! –, a prepák gyakorlatban megtanulták a gazdálkodás alapjait.
1934-ben 800 pengőért megvettem Major Aladár tanár úr – a gimnáziumban tanított – 350 köbcentis motorkerékpárját. Ettől kezdve nagy túrákat csináltam: Ausztria, Németország, és természetesen itthon. Több alkalommal velem jött Bódi Géza, velem egykorú gimnáziumi tanár. ’35 nyarán meghívott szülei házába, Makóra. Ott figyeltem fel egy csinos, kedves kislányra, Irénke nevű húgára. Három nap múlva megkértem a kezét. Nekem adták! A következő évben Kecskeméten volt az esküvőnk. Hűséges, szerető társam lett. Négy gyermekünk született. Kettő – Erzsike (1937) és Márti (1939) – a háború előtt, Pali fiunk (1945) a háború alatt, Anikó (1947) pedig már jóval utána.
– Néhány mondatig, maradjunk a háborúnál, mely oly sok embernek sorsfordító eseményt jelentett. Pali bácsinak is?
– Erről nem szívesen beszélek, mert sok szenvedéssel járt, bár Isten kegyelméből megúsztunk minden megpróbáltatást... Természetesen ma már kevesen emlékeznek 1944 kora őszére, mikor véget nem érően özönlöttek a menekülők Kocsér felől a Nagyerdő irányába. Ki gyalogosan, ki talyigát tolva, ki pedig a szekere után bandukolva, melyen a család többi része szorongott. A tanévet megkezdtük ugyan, de néhány hét után be is kellett fejezni. A háború egyre közelebb jött. Októberben a városparancsnok kiadta a „kiürítési parancsot” azzal, hogy Kőrös körül majd megállítják az orosz előrenyomulást! No, ezt jó néhányan komolyra vettük! Úgy döntöttünk, hogy mi is csomagolunk... Hogy hova, merre az teljesen bizonytalan volt. El innen... Ha tényleg itt lesz a front!
Első lépésként levágtuk a 145 kilósra hízott mangalicánkat, és bízva a közeli visszatérésben, amit nem tudtunk becsomagolni, hogy magunkkal vigyük, a Tanárky-utcai házunk udvarában pompásan kialakított, szalmával lécekkel kibélelt gödörben helyeztük el. Természetesen a gödröt akkurátusan visszatemettük. Ennek nagy hasznát is vettük néhány hónap múlva, mikor 1945 kora tavaszán visszatértünk. „Felszabadítóink” nem bukkantak rá! Szóval a baráti körrel motyóinkat kocsira raktuk, és elindultunk Bicskére. Ez később nem bizonyult szerencsés döntésnek, mert az oroszok már december elején ideértek, és a környék – Bicske, Mány, Csabdi – többször is gazdát cserélt! Hol a németek lőttek, hol az oroszok. De átéltünk néhány légicsatát is! A lényeg: átéltünk mindent!
Ahogy csillapodott a harc, és az oroszok mentek előre, a kőrösiek kisebb-nagyobb csoportokban indultak haza. A sok bizonytalanság mellett, a Dunán való átjutás volt a legkomolyabb megoldandó kérdés. És természetesen a várandós feleségem Irénke egészsége, aki a szíve alatt hordta Pali fiunkat. Aki Kőrösön,’45 márciusában egészségesen megszületett! De vigyázni kellett a két kislányunkra is! Erzsike hét, Márti öt éves volt! Gondolhatod, hogy milyen lelki teher mellett döntöttünk úgy, hogy mi is elindulunk! Hazafelé... Sikerült! Zajlott a Duna, de a halász, aki a ladikján átvitt bennünket a túlpartra, értette a dolgát.
- Gondolom, ami a pályát illeti, most jött a neheze...
– Nem tévedsz! Pedig a pályám jól alakult. Szerettem a hívatásomat. Elismerték a munkámat. Az ’50-es, ’60-as években tanulmányi felügyelőként jártam Félegyháza, Cinkota, Esztergom, Kalocsa középiskoláiba. Közben 1951-ben kineveztek volna az akkor, Kőrösön létre hozott Szakérettségi Tanfolyam igazgatójává. Több okból nem vállaltam. Az egyik: Nem akartam hűtlen lenni kedves iskolámhoz, a tanítóképzőhöz. Nem dicsértek meg érte! Maradtam, míg ’57-ben kiéleződött a helyzet a képző körül. Már folyamatban volt a megszüntetése, mikor az ott tanuló D. Kovács testvérek – Gábor, és Imre – hisztérikus állapotot teremtettek. Akkor már a képző igazgatóhelyettese voltam. Nánási Miklós volt az igazgató. Az utolsó… Mondvacsinált, politikai okok miatt, gyakorlatilag szétverették a tanári kart! Őt Szegedre, az egyetemre, engem Ceglédre, Danczkay Győzőt Félegyházára helyeztették. Egy év múlva hívtak a Toldi-iskolába. Tanítsam a képzőben megszokott tárgyaimat. Onnan mentem nyugdíjba 1968-ban. Sem azelőtt, sem azután nem unatkoztam. Még ’58-ban vettem egy darab szőlőt a Temetőhegyben. Nagy örömmel műveltük a családdal együtt. Olyan mintagazdaság-félét hoztam létre. Közel a kilencvenhez adtam el. E mellett tag, majd évtizedekig vezetőségi tag, egy időben elnöke voltam a Síkvidéki, később a Nagyerdei Vadásztársaságnak. A TIT városi Szervezetének 25 évig voltam titkára. A Művelődési házban működő különböző szakkörökben is volt feladatom. Méhész-, mezőgazdasági-, galambász-, aquarista-szakkör. A „B.Tóth Ferenc Kertbarát Körnek” hosszú évekig elnöke voltam.
Eredményeimet többször elismerték. 1988-ban megkaptam a PRO URBE Nagykőrös kitüntetést, 1995-ben a TIT Emlékplakettet. Százévesen, a Magyar Vadászok Országos Szövetségétől kaptam meg a „NIMRÓD” EMLÉKÉRMET. Néhány éve, drága feleségem halála után nem sokkal hívott Zsóka lányom, költözzek hozzá, szülővárosomba, Kecskemétre. Azóta itt élek. Tanártársaim közül már csak egyedül vagyok az élők között. Utoljára Danczkay Győző ment el két évvel ezelőtt. Sokat olvasok, sétálok. Találkozva ismerősökkel beszélgetünk a régmúlt dolgokról. Azért nagyritkán Kőrösre is „haza-hazajárok”! Ez természetes is, hiszen az Élet nagyobbik szeletét itt töltöttem...
(2003. október 8.)
Tóth Barna
