Azért kértek képtelenül sokat területileg Magyarországból, hogy aztán legyen miből engedniük az alkudozáskor. Sajnos szánalmas játszma zajlott Trianonban a XX. század elején, az I. Világháború után.

A Nagy-Románia a Tiszától a Dnyeszterig jelszavával „politizált”, meg kívánta szerezni Erdélyt, de még Kárpátaljára is szemet vetettek. Ez utóbbit azzal indokolták, hogy a román katonák támogatták a lengyeleket a Vörös Hadsereg elleni harcban, amikor azok északra vonultak, Stromfeld Aurél monarchiabeli tábornok vezetésével, és sikeresen szorították vissza az antanterőket.

Aztán az is emlékezetes, hogy 1919. májusában Csapnál szembe találkoztak a román csapatok a csehekkel, akik szintén igényt tartottak az északi régióra, Kárpátaljára. A francia erőknek kellett közbe avatkozniuk, nehogy már a két pártfogolt ország katonái egymásnak rontsanak.

A csehek még délebbre próbálták tolni a magyar határt, és azt akarták, hogy a Csehszlovák Köztársaságé legyen Miskolc és annak ipara, továbbá a salgótarjáni medence, és persze a tokaji borvidék is. De hál’ Istennek ez nem sikerült.
A délszláv királyság szintén többet akart, Pécs városát és a baranyai szenet. Maguknak követelték a Bánságot, akár csak a románok, ott is a franciáknak kellett vigyázniuk a szövetségeseikre, mert már mindenki marakodott mindenkivel.

Eközben az ízléstelen és minden történelmi alapot nélkülöző területszerzés közben szó szerint milliószám szedte áldozatát a spanyolnátha, hasonlóan ahhoz, mint most a koronavírus-járvány. De a spanyolnátha halálos áldozatainak száma jóval nagyobb volt, mint most a koronavírusé, de ez halottakban bővelkedő véres, soha nem látott egy I. Világháború után, nem volt igazán feltűnő.
A járvány elleni védekezésnél jobban érdekelte az illetékes kormányokat az új országhatárt tartalmazó térképek rajzolgatása. Sokféle érv versengett egymással. A háborús érdemek, vagy a már előzetesen kicsikart nagyhatalmi ígéretek, továbbá az etnikai viszonyok, a vasútvonalak, a bányák és történelmi szempontok.

A kicsik, mármint a kis államok ravaszkodtak és civakodtak, míg a nagyok döntöttek vélt vagy valóságos birodalmi érdekeiktől vezérelve. Jellemző, hogy a békekonferencián a békedekrétumot diktáló franciák és britek botrányosan keveset tudtak a feldarabolt régióról, alapvető céljuk a német és az orosz befolyás kiszorítása volt Kelet-Európából.
A két nagyhatalom, tehát a britek és a franciák még a XIX. században, a múltban éltek, s nem vették észre, hogy régi befolyásuk és hatalmuk egyre gyengül. De annyi erejük még maradt, hogy a harmadik nagyhatalom Wilson amerikai elnök értelmes ötleteit lesöpörjék a tárgyalóasztalról. Sokan látták már akkor, hogy a trianoni békedekrétum nem hoz békét Európának és igazságtalan. Az Osztrák-Magyar Monarchiát sikerült teljesen szétverni és megszüntetni. Magyarországot is teljesen feldarabolhatták volna, megfosztva államiságától. De nem akarták.

A merész dunai, még Kossuthtól származó konföderációs ötleteket sem támogatták. Nem sokat törődtek az ott élő népek problémáival és jogaival. Átfogó rendezés helyett a viszály magjait vetették el, amivel mindenki csak pórul járt. A létrejött új államalakulatok, mint Csehszlovákia, vagy Jugoszlávia a XX. században felbomlottak.

Kimondhatjuk, hogy Trianonban nem békét kötöttek, hanem fegyverszünetet húsz évre. A jóslat a II. Világháború kitörésével be is igazolódott.
Sajnos a szűk látókörű, kicsinyes nemzetállami megoldások szörnyű tragédiához vezettek a XX. század közepén.  A történelem innen már sajnos közismert.

egy nyugdíjas olvasójuk
név és cím a szerkesztőségben