Csakhogy ebben a rövid, de annál sokkolóbb történetben épp az ellenkezője történt, és bizony ez nem egy hallomásból elindított pletyka, nem vád, hanem tény. Édesapám több mint négy éve stroke-ot kapott – miután előtte sikeresen leküzdött két tüdőembóliát és egy szívinfarktust –, mégpedig a legsúlyosabb fajtából, azonban a nagykőrösi szívós fajta: túlélte, és szerencsére nem lett ágyhoz kötött sem, viszont mozgása finoman szólva is döcögős, az életminősége pedig, mondanom sem kell, meg sem közelíti a korábbit. Mivel sérült az idegpálya, minden évben szüksége van rehabilitációra, hetvenéves kor felett rohamos a leépülés, ha nincs igénybe véve a test és az elme.

Kórházak, várótermek, injekciók, járóbotok, gyógytorna, pszichológus, neurológus, fantomfájdalmak, patikák, rehabilitációs központok – ez a szüleim élete négy éve. És ezek ellenére édesapám állapota évről évre romlik, a szinten tartó rehabilitáció nélkül pedig a leépülés hatványozottan gyorsabb lenne. Ezért bejelentkeztünk a helyi kórházba az éves rehabilitálásra, de előtte kellett egy átfogó felmérés.
És akkor jön egy nagykőrösi orvos és mindenféle vizsgálat nélkül azt mondja: Kedves Uram, nincs semmi baja, a javulás üteme megfelelő, és egyébként is: „újabb osztályos felvétel nem jön szóba, mivel korábbi kezelésünk során sem tudtunk érdemi javuló eredményt elérni.” Fáradjon hát haza, és sorvadjon el a négy fal között.

„Esküszöm, hogy orvosi hivatásomhoz mindenkor méltó magatartást tanúsítok. Legfőbb törvénynek tekintem a betegek testi és lelki gyógyítását, a betegségek megelőzését” – Hippokratész forog a sírjában, hogy az esküt ilyen látványosan és flegmán köpi szembe egy orvos, aki látta bevergődni apámat a rendelőbe, majd ő maga kísérte ki, mert egyedül nem ment volna neki. A felelőssége elvitathatatlan, az elhivatottságát pedig ezek után nem is érdemes firtatni.

Mindez tehát Nagykőrösön, egy tősgyökeres nagykőrösivel esett meg. Aki történetesen a város díszpolgára is, mert példamutató munkásságával évtizedekig vitte az otthona jó hírét szerte az országban, sőt világban. Ettől nyilvánvalóan nem kell, hogy egyenlőbb legyen az egyenlők között, neki sincs több joga bekerülni a kórházba, mint bárki másnak. Csak épp akkor mire számítson bárki más? Mennyire kell betegnek, sérültnek, elesettnek, kiszolgáltatottnak lenni, hogy jogosult legyen valaki egy rehabilitációra? Mi alapján választ beteget a doktor úr? Orvosetikailag ez így rendben van?

Megannyi kérdés, melyek soha, semmilyen körülmények között nem hangozhatnának el, ahol a beteg az első. Ám a Nagykőrösi Rehabilitációs Szakkórház és Rendelőintézet a jelek szerint nem ilyen hely.

Egy beteg apa dühös és aggódó fia
Név és cím a szerkesztőségben