Ifjúkori pálya-kanyarok után, 1954-ben, frissen végzett közgazdászként került vissza a városba, ahol „távol a gyártól”, hivatásos pártmunkásként, majd a közigazgatásban próbálta meg hasznosítani az egyetemen tanultakat. Nem volt könnyű az akkor illetékesekkel is beláttatni, hogy neki a Konzervgyárban a helye. Neki lett igaza, ott futotta ki magát.
– Nos, kezdjük az elején!
– Bár Békéscsabán születtem, 1928. február 6-án, soha meg nem fordult a fejemben, hogy nem vagyok kőrösi. Erre az a magyarázat, hogy hat hónapos koromban a család ide költözött. A gyermekkorom, az ifjúságom, az életem itt játszódott le. Itt alapítottam családot, gyermekeim itt születtek, itt nevelődtek. Természetes, hogy kőrösi vagyok! Apám kétkezi munkás, igazi proletár volt. Mikor dolgozhatott nem nélkülöztünk. De az ínség idején, gyakran előfordult, hogy még zsíros kenyérre sem jutott. Én gyermekként megtapasztaltam, – nem csak tanultam róla – milyen volt az a „gazdasági világválság”! A harmincas évek végén beindult háborús konjunktúrával a mi sorsunk is biztosabb lett. A ’40-es évek elején, fiatal legény voltam, mikor a Jely-féle ládagyárba felvettek. Ez a mai TRAKISZ helyén volt. Mikor a front Kőröshöz közeledett, a gyárat áttelepítették a Dunántúlra. Így kerültem én is oda, s nem leventeként, mint számos hozzám hasonló korú fiatal. ’44 őszén hazaindultam, de a nyilasok elkaptak, és bevágtak egy csupa civil, 800-850 fiatalból álló transzportba. Volt köztünk még nyolc éves gyerek is. Elindítottak bennünket nyugatra. Senki nem mondta meg, hogy mi a tervük velünk. Mentünk, mentünk… Fogalmam sincs, mit kerestünk, hogy keveredtünk a holland–német határra, ahol angol fogságba estünk 1945 tavaszán. Ezt az egész kalandot megúsztam, és 1946-ban épségben hazaértem. Itthon újra a Ládagyárban dolgoztam. Engem is elkapott az új világ építésének lehetősége, láza és ígérete. Mint lelkes, „öntudatos ifjúmunkás”, tizennyolc évesen beléptem a kommunista pártba. Pár év múlva jelentkeztem szakérettségis tanfolyamra. Debrecenbe kerültem. Ezután a közgazdaságtudományi egyetem következett, amit jó eredménnyel végeztem el 1954-ben. Mint ambiciózus friss diplomás, több lehetőség közül választhattam. Tervhivatal, minisztériumok? A sok csábítás ellenére hazajöttem. Anyám itt élt, és akkor már komolyan udvaroltam későbbi feleségemnek, a konzerves Soós Ilonkának.
– Nem volt megerőltető az egyetem, a szakérettségi után?
– Dehogynem! Már a szakérettséginél éreztem az általánosműveltség hiányát. Ott is, az egyetemen is éjjel-nappal tanultam. Sokat olvastam… Igyekeztem bepótolni a lemaradást. Ez nagyjából sikerült is, hiszen végig négyes átlag fölött teljesítettem. Ez csak nagyon szigorú időbeosztással sikerült, hiszen a tanulás mellett, délutánonként még jártam edzésekre is. De mellékmunkákat is vállaltam az ösztöndíj kiegészítéséhez. Lényeg, hogy ’54 nyarán már a konzervgyárban dolgoztam. Terv-előadóként kezdtem, majd egy kis kitérővel, mint a kereskedelmi osztály vezetője mentem nyugdíjba 1989-ben.
– Kovács Sándorhoz szoros munkatársi kapcsolat fűzött, hiszen a konzervgyárban fontos beosztásokban dolgoztál.
– Személyes kapcsolatunk több volt annál, hiszen mint a gyár pártbizottságának – kezdetben társadalmi megbízatású, később főállású titkára, vezető-társa is voltam! Abban a struktúrában, a gazdasági életben is ki kellett kérni a pártszervezetek véleményét. Mint párttitkár, én voltam az összekötő kapocs a gyárvezetés, és a pártszervezet között. Tehát a gazdasági munkakörömön túl, pártitkárként is naponta cseréltünk véleményt. Mondhatom, hogy nagyon jó volt vele együtt gondolkodni, dolgozni, előkészíteni a döntést fontos kérdésekben. Amellett, hogy kollektív határozatokról volt szó, mégis övé volt a felelősség, amit mindig is vállalt. Ezt a felelősséget és határozottságot elvárta minden beosztott vezetőtől is. Ugyan akkor hagyta őket, önállóan dolgozni Minden kezdeményezést támogatott, ami a gyár érdekét szolgálta. Elvárta, hogy beosztottjai képezzék magukat! Ehhez megadott minden támogatást. Gondolkodásától távol állt az ideológiai merevség, a dogma! Politizálni is, csak annyira politizált, amennyit akkor, egy gazdasági vezetőtől elvártak. Nem túlzok, mikor azt mondom, hogy a manapság hangsúlyozott menedzser-típusú vezető volt. Az akkori konzervgyárat jellemző vezető-beosztott kapcsolatok epizódjaként mondok egy példát. Az én osztályomon dolgozott egy nagyon agilis, lelkiismeretes munkatársam. Ma is él Varga Sárika. Sokaknak csak annyi bajuk volt vele, hogy szigorúan vallásos, nazarénus volt. Ezért szombaton soha nem jött be dolgozni. Hozzá teszem, akkor még nem ismertük a szombati munkaszünetet. Viszont, ha túlórázni kellett, vagy vasárnap is volt elvégzendő feladat, zokszó nélkül jött! Többször bíráltak miatta, hogy pártitkárként, hogyan engedhetek ilyet! Azt mondtam, hogy számomra ez másodlagos kérdés. Lényeg, hogy tisztességes munkát produkáljon. Kovács Sándor is így vette tudomásul, ez soha nem volt közöttünk téma. Egyébként Kovács Sándor nélkül nem lett volna a gyár olyan, amilyen az évtizedek során, Közép-Európa legnagyobb konzervgyára lett! És nem nevelődött volna ki az a sok műszaki vezető, akik a „keze alól” kikerülve lettek nem csak a gyár, majd innen tovább, a város más üzemeiben is felkészült vezetőkké. Miután elvitték miniszter-helyettesnek, utóda, Görbe Ferenc hasonló módon vezette a gyárat. Nem véletlen, mert Ő is Kovács-tanítvány volt.
– Még pályád elején volt több mint kétévnyi periódus, amit nem a Konzervgyárban töltöttél.
– Igen. 1955-ben Bálint Lajos lett az MDP városi titkára. Az ifjúsági mozgalomból régi ismerőst, hetekig agitált, hogy legyek a pártbizottság munkatársa. Miután váltig tiltakoztam, TSZ-elnököt, vagy állami gazdasági főnököt akart belőlem csinálni. Beláttam, hogy nem hagy nyugton, inkább az apparátusi munkát vállaltam. Így lettem a pártbizottság agitációs-propaganda felelőse. 1956. november elején, postán megkaptam a munkakönyvemet, azzal, hogy az MDP. megszűnt. Másfél hónapos munkanélküliség után, az újjászervezett városi tanácshoz hívtak. A műszaki és kereskedelmi osztályt bízták rám. Nagyon keserves időszak következett! Bartha Antal volt a tanácselnök. Semmi önálló munkára nem volt lehetőség. A munkát a vb. határozatainak, és az elnök utasításainak a mechanikus végrehajtása jelentette. Kiábrándítóan nagy volt a bürokrácia. Megkönnyebbültem, mikor a konzervgyárba hívtak, a megüresedett terv-osztály vezetői posztra. Bartha Antal nagy nehezen elengedett!
– ’56 októberében Kőrösön is sok politikailag „neves” embernek volt félnivalója. Neked is bújni kellett?
– Nem! Bár tudták rólam, hogy meggyőződésből végzem a politikai munkát, azt is tudták, hogy senkinek nem voltam, nem vagyok rosszakarója. Miattam senkinek nem esett bántódása! Akkor is emelt fővel járhattam az utcán, most is…
– Tehát ’57-től újra a konzervgyár, amit a helyi köztudat tömören, a „gyár”- ként tart számon…
– Ez érthető, hiszen a konzervgyár a háború után a ’60-as évek végén, ’70-es elején megvalósult „rekonstrukció” során lett akkora, hogy nyári idényben 4000 embernek adott kenyeret. E mellett legalább ugyanennyi kistermelőnek a portékáját is felvásárolta. Nem beszélve a nagyüzemek mezőgazdasági termelvényeiről. De beszélhetnénk ugyanennek az időszaknak társadalmi vonatkozásairól is! A hatvanas évek közepétől látványosan emelkedett az életszínvonal. A gyár is jelentős támogatást adott a lakásépítkezésekhez. A tormási családi házak, a KISZ-lakások ekkor épültek. De említhetem a kórház korszerűsítését is. A hatvanas, hetvenes években végzett társadalmi munkák is hozzájárultak a kórház és a szülőotthon bővítéséhez, korszerűsítéséhez. Ebben a gyár dolgozói mellett a város sok lakója, szó szerint önkéntesen vett részt. Ezért váltott ki nagy ellenállást a kórház elvitelének ötlete 1981-82 fordulóján.
– Ennek utóhatásaként váltottak le a konzervgyári pártitkárságból?
– Ezért is! Mikor a kórház sorsa a párton belül szóba került, pechemre a városi párt vb–nek is tagja voltam. Hiába érveltem, hogy ehhez a komplexumhoz nagyon sok kőrösi ember érzelmileg kötődik. Sok-sok munkaórával, forintjaiból épült, amit meg akarnak szüntetni. Hangsúlyoztam, hogy ekkora településnek szüksége van egy több osztályos fekvő intézményre. Végig elleneztem! Hiába volt minden… A másik baj az volt velem, hogy nem értettem egyet a tagsági díjnak a központi elképzelések szerinti kiszámításával. A harmadiknak azt híresztelték rólam, hogy önjelöltként akarok Kovács Sándor helyére kerülni. Többen szorgalmazták, hogy mondjak le. Miután ennek megalapozottságát nem akartam belátni, addig-addig dicsértek, míg végül 1986-ban megbuktattak. Akkor Görbe Ferenc vezérigazgató felajánlotta az áruforgalmi osztály vezetését. Majd 1989-ben következett a nyugdíj.
– Azóta mit csinálsz?
– Egy ideig még feleségemmel – akivel 1954 óta köt össze boldog házasság –, járogattunk a zártkertbe. Ma már csak a ház körüli munka, a négy gyerekünk baja-öröme, és a kilenc unoka csivitelése foglalkoztat. Meg az, hogy aktív részese lehettem egy olyan időszaknak, mely maradandó nyomot hagyott a város életében is. Ma már belátom, lehetett volna bizonyos dolgokat másként, jobban csinálni… De melyik történelmi korról mondhatjuk el, hogy tökéletes volt?
2001.március 20.
Tóth Barna
