Azt már nem tudom, hogy boldogult Papp Laci bácsi természettan óráin – ma biológiának írnám – meggyőződésből, vagy csak ártatlan „meggyőzésből” állította sikeresnek, a szovjet-orosz Micsurinnak és tanítványának Liszenkónak, „korszakalkotó” kísérleti eredményeit. Többek között a „jarovizációt”, vagyis, fokozatosan egyre északabbra tolták a mérsékelt égövben, sőt a trópusi körülmények között termelhető kultúrák határát.

Minden esetre a „jarovizációnak” mondott módszert nagyon is hasznosnak minősítette akkor a tanár úr.

A kísérlet hazai eredményének ironikus bemutatása a Bacsó Péter rendezte „Tanú” című filmben történt. A főszereplő Pelikán József szégyenkezve magyarázta Bástya elvtársnak, hogy az itt termett narancs „Kicsit kisebb, kicsit savanyúbb, de a miénk!”

(Csak zárójelben jegyzem meg, hogy Laci bácsit mi magunk között per „Csőrös”-ként aposztrofáltunk Cyrano-i méretű szaglószerve miatt.

Egyébként pedig Laci bácsi annak a közismert Papp Gedeonnak volt a fia, aki korábban neves faiskolát működtetett a város határában.

Laci bácsinak volt egy négyütemű, NORTON-típusú motorkerékpárja, amivel rendszeresen nagy feltűnést keltett a kétütemű, hazai gyártásúak – Csepel, Pannónia, Danubia – között.)

Nálunk Kőrösön nem volt narancstermesztés, de volt gyapot és földimogyoró!

Úgy emlékszem, hogy 1947-ben, vagy ’48 kora nyarán, legalább egy héten át kapáltuk valamelyik „szocialista nagyüzem” földimogyoró vetését, valahol a Törteli-út közelében. A meglehetősen gazos vetemény között nem volt könnyű felfedezni a leginkább zöldborsóra emlékeztető gyenge, kis növénykéket. Bármennyire igyekeztünk is kíméletesnek lenni, lelkes kapálásunk eredményeként sok növény elpusztult a gyomokkal együtt.

Arról nincs tudomásom, hogy lett-e valami eredménye fáradságos munkánknak, és termett-e földimogyoró a jó nagydarab szántóföldön?

A másik rendkívül fontos ipari növény a gyapot volt. Ezt Feketén, Zsíroson, nálunk Kőrösön az Állami Gazdaság területén próbálták ki. Nem kapáltuk, hanem szedtük ’48–49 táján. Késő ősszel, tél elején, novemberben–decemberben már deresek voltak a növények, amikor a gyapot szúrós magházából pusztakézzel kellett kiszedni, sokszor kibányászni a gyapotot. Bizony délutánonként gémberedett, vérző újböggyel hagytuk abba a cseppet sem lelkesítő munkát.

Az eredmény lehangoló volt!

A növény magjához kapcsolódó gyapotszálak két-háromcentisek, ha voltak. A gyapot eredeti hazájában 8-10 centimétert is elérték!

Lehet, hogy a kétségtelen kudarc láttán, de a következő években nem kellett sem földimogyorót kapálnunk, sem gyapotot szednünk…

Még szerencse, hogy a kor harmadik, eredetileg nagy várakozással beharangozott ipari növénye, a „gumipitypang” nem került Kőrösön még kísérleti stádiumba sem!

Ez a „pitypang”-féle azért hívta fel magára a figyelmet, mert a zöld növény fehér testnedvei hasonlatosak ahhoz a trópusi pálmáéhoz, mely a nagyüzemi gumigyártás alapanyaga.

Évtizedekig abban a hitben éltem, mindez a szocializmus elvetélt gondolatiságának része volt. Tévedtem! Voltak korábbi, hazai előzményei is, Micsurin és Liszenkó nélkül!

Például az 1934. február 4-i Híradó beszámol a kecskeméti földbirtokos Szarka Nándor tervéről, aki a tavasz folyamán „(…) 30 holdon gyapottermelést állít be (…)”.

A hír hallatán a tudósító megkereste a kőrösi Téli Gazdasági Iskola igazgatóját Páll Bélát, aki elmondta, hogy „Iskolánk 1925-ben a földművelődési minisztérium utasítására az iskola gazdaságában 400 öl területen termelt gyapotot. Az eredmény azonban akkor sem nálunk, sem az ország más vidékein végezett kísérletek nem voltak kielégítőek. A termésnek csak a fele érett be. (…) Hűvös, esős nyár esetén a gyapot nálunk nem érik be.”

Feltételezhető, hogy ilyen okok miatt Szarka Nándor kísérlete sem hozta meg a várt eredményt, és a háború után megismétlődött, nagyüzemi fiaskó kijózanította a hazai gyapottermesztés szorgalmazóit.

Ami az amerikaimogyorót illeti, a Nagykőrösi Hírlap 1938. évi naptárában Havassy Mihály városi főkertész írt terjedelmes cikket a növény termesztésének lehetőségeiről. Természetesen annak sokoldalú gazdasági hasznáról is. – Élelmiszer, olaj, őrlemény, stb.

1938. február 28-án Jely Gyula kereskedő arról nyilatkozott a lap munkatársának, hogy Havassy főkertész írásának hatására, „(…) az igen nagyszámú érdeklődő igényeinek kielégítésére kiváló minőségű, eredeti amerikai vetőmagot tud folyamatosan beszerezni. Lővy Zsigmond helyi exportkereskedő pedig minden mennyiségben átveszi a jó minőségű árut. Első sorban, mint pörkölt mogyoró lesz belőle keresett csemege.”

Alig félév múlva, VII. 2-án több kistermelő arról panaszkodik, hogy a nyulak „roppant szeretik” mogyoró-veteményeiket. Tövig lerágják a legtöbb telepítést. Nem sok remény van a sikeres betakarításhoz

Őszre, szeptemberre kiderült, hogy a nyulaknál nagyobb baj van a tenyészidővel. A rövid nyár miatt nem fejlődnek ki a gyökérgumók!

Az a kevés, ami kifejlődik, apró marad, semmire nem használható magot ad. Ezzel az amerikaimogyoró termelése is egyelőre lekerült a honi mezőgazdaság napirendjéről.

A gondolat – mint ahogy tapasztaltam – a háború után került elő, de akkor már „földimogyoróként”, nehogy az „amerikai” valakit is az átkozott amerikai-imperializmusra emlékeztessen! Igaz, az eredmény ugyan olyan volt…

A sok fiaskó mellett volt egy sikeres kísérlet, a rizs! A termelés meghonosítására már a ’20-as évektől folytak kísérletek.

Sőt! Vannak tárgyi emlékek a Temesközből, a Bánságból, hogy a törökök megismertették termelését, feldolgozását, majd megkedveltették az addig ismeretlen „rizsát” a magyarokkal. A későbbiekben egyre északabbra is termelni kezdték és fogyasztani az igen vízigényes növényt.

A törökök elmentek ugyan, de a rizs szeretetét nem vitték magukkal. Évszázadok múlva is volt, illetve van helye a hazai konyhaművészetben.

A Híradó 1929 decemberében, és 1930. február 8-án tudósított. Dr. Inárcsi Farkas László tetétleni földbirtokos számolt be arról az elhatározásáról, hogy a helyenként szikes tetétleni földjeinek egy részén megpróbál rizst termelni, a szarvasi Öntözési Kiséleti Intézet intenciói alapján.

Nincs tudomásunk a próbálkozás eredményéről, viszont tény, hogy a háború után, a Tiszántúlon, a Nagykunságban, sok helyen öntözőcsatorna hálózatok épültek, elsősorban a rizstermelés céljaira.

Úgy tudni, manapság 2-3000 holdon termelnek rizst arrafelé. És nem is eredménytelenül...

Igaz, „csak” a magyar-fajta „fehéret. A számos másféle – barna, opál, jázmin, basmati, stb. – exportból kerül a boltokba.

Tóth Barna