Békésebb időkben az esemény többet jelentett volna annál, hogy Suba Lajos nyugdíjas lett, és az őrségváltás keretében lépett egyet előre az egyik helyettese. – A másik helyettes, dr. Szolga Sándor több évtizede tölti be – közmegelégedésre! – ezt a pozíciót.

A történtek jelentőségeként szükséges felvázolni a „kőrösi skola” helyét, szerepét a hazai oktatásügyben, mely még a hazai reformáció kiteljesedésének hajnalán, a XVI. század harmincas éveire datálódik. Mikor is létrejöttek az ország alföldi területein – Patak, Debrecen, Kőrös –, a Dunántúl – Pápa, Csurgó –, és Erdély – Kolozsvár, Nagyenyed – „kálomista” iskolái.
Ez a szellemiség és pedagógiai gyakorlat és tartalom tették vonzóvá, és biztosították a felsorolt iskolák megmaradását az „oly sok viszály között”.
Ezek nem elhanyagolható tények, ám ezeknél aktuálisabb az a beszélgetés, melyben Suba Lajos, a gimnázium immár nyugdíjas igazgatója sorolta el élményekben gazdag tanári pályáját. Benne kerek húsz esztendős, igazgatói működését.  

El kell, mondjam tegeződésünknek két oka van. Egyrészt jól ismertem az igazgató úr édesapját, néhai Suba Lajost, aki Veronika néném osztálytársa volt az egykori gimnáziumban. Egyszersmind nekem iskolatársam. Az „ifjú” Lajos hazatelepülésem után, gyermekeimnek tanára lett.

- Bevezetésként tisztázzunk egy fogalmi meghatározást. Miután néhány hete nyugdíjas vagy, mi a hivatalos titulusod?
- Nyugalmazott, Címzetes Igazgató.

- És mióta kell így szólítani?
- Szeptember 16-tól. Bár augusztus elsejétől már a presbitérium által megválasztott utódom, dr. Cziráné dr. Kőházi Kiss Tímea vezeti az iskolát.

- Ismerve érdeklődésedet és aktivitásodat elsősorban a gimnázium múltjának feltárása vonatkozásában, gondolom ez után is gyakori „jelenség” leszel az iskolában?
- Jól gondolod. Az Igazgatónővel időben megbeszéltük ezt a dolgot, aki nem zárkózott el, hogy az iskolai könyvtár melletti, „dr. Törös László kutatóteremben”, heti két alkalommal folytathatom a korábban megkezdett búvárkodásaimat. Természetesen az ide vonatkozó előírásoknak megfelelően.

- Igazgatói pályafutásod két szempontból érdekes egy külső szemlélő számára. Egyrészt kevés olyan igazgatója volt a gimnáziumnak, – és előzményeinek – aki „bennszülöttként” került e magas posztra.  Bár tanári munkád itt kezdődött.
Másrészt pedig arra egyáltalán nincs példa, hogy egy korábbi testnevelés szakosból lett volna igazgató.
Te ezt hogyan értékeled?
- Ez valóban „isteni csoda”!
Ha abból indulok ki, hogy akár gimnazistaként, akár fiatal, kezdő tanárként nagy kedvvel rúgtam a labdát a focipályán, eszembe nem jutott, hogy mint igazgató megyek nyugdíjba egykori iskolámból.
De még arra sem, hogy szeretve tisztelt tornatanárom, Molnár Ferenc – Lucifer – után én leszek a gimnázium testnevelője.
1983-ban, „Lucifer” örökébe lépve, a testneveléssel együtt tanítottam a másik szakomat is, a földrajzot, de a nagy élményt inkább az előbbi jelentette! Akkor jöttem rá, hogy az a gyerekek számára is rendkívül fontos! Nem csak az egészséges életmódra való nevelés szempontjából, hanem a sikerélmények miatt: Több tanítványomnak is a sportban elért eredményei után jelentősen javult a tanulmányi eredménye! Megtanult rendszeresen dolgozni, és megízlelte a siker ízét is. Amit megtapasztalt a sportban, megtalálta az iskolai munkában is!

Ha most visszagondolok, érdekesen alakult a pályám. Amikor megszereztem az oklevelemet, és jelentkeztem az iskola akkori igazgatójánál, Rózsás Lászlónál, barátságosan fogadott. De azt mondta, hogy mielőtt elkezdenék tanítani, folytassam a hagyományt. És néhány évig nevelősködjem az iskola diákotthonában. Így lettem 1980-ban diákotthoni nevelő, ahol régi, egykori pedagógusok közül többen is ismerősként fogadtak. Például Sarkadi István, vagy Kiss László.
Jóval később, 1992-ben, amikor Tóthné Sárika néni nyugdíjas lett, Rózsás László utóda, Tóth Tibor fölkért, hogy vegyem át a diákotthon vezetését. Ez is isteni csoda volt!
Bizony álmomban nem gondoltam, hogy a nevelősködés, majd a gimnáziumi tanárkodásom után, újra a diákotthon következik! De már, mint vezető! Akkorra, több évtizednyire volt az az idő, amikor tanítóképzősök lakták az internátust, akik a képző igazgatójáról, Váczi Ferencről, „Váci-fegyház”-nak hívták a lakóhelyüket.
Szóval visszakerültem oda, ahonnan gyakorlatilag elindultam.
Ez azért is volt újszerű feladat, mert a szülőkkel szorosabb kapcsolatot kellett kiépíteni, mint tettem nevelőként. Azon kívül nagyobb lett a felelősségem a bent lakók eredményeiért, magaviseletéért, stb.
Nagy élményt jelentett, hogy volt tanáraim közül többen itt beosztottaim lettek! Ilyen volt Szegediné Gizike néni, Sarkadiné Rozika néni, és Márkus János is.
Soha nem éreztették velem, hogy kapcsolati viszonyunk teljesen megváltozott.
Még az 1983 - 1992 közötti tanárságommal kapcsolatban el kell mondjam, hogy mind a sportban, mind a földrajzban szép sikereket értünk el.
Megjegyzem, ismereteim szerint a háború után sokkal színesebb volt Kőrös sportélete a mainál, amire most nem térek ki. Egyet azért meg kell, említsek: az úszás, és a vízilabda. Mindkettő halálra lett ítélve a strand „modernizációjával”!
Az akkor népszerű, tömegeket megmozgató sportágak zöme – boksz, birkózás, röplabda, atlétika, céllövészet, asztalitenisz – eltűnt, illetve van, amelyik csak iskolai keretek között vegetál. – Lucifernek köszönhetően pedig a sífutás!
Maradt a foci, a kosárlabda, és az iskolai torna. Viszont jöttek újabbak: jéghoki, és a különböző „keleti” küzdősportok.
Tehát a sport. Kezdetben a Csónakázó tó rendszeresen befagyott, és sikerült több gyerekkel megkedveltetni a jéghokit. Ha nem is értünk el nagyobb eredményt, de téli sportnak kiváló volt. Sőt! Még az idősebbek is kedvet kaptak hozzá, és évekig részt vettek az amatőr bajnokságban.
Az iskolai labdarúgás szép sikereket ért el azokban az években. Ebben fontos szerepe volt a testvérvárosi kapcsolatoknak is, - Sasbach, Espelkamp, Haaksbergen – ahol találtunk partner iskolákat, és akik viszonozták látogatásainkat.

Tanítványaim belátták, hogy földrajzban is lehet jól szerepelni. Miután átvettem a tárgyat, néhány év múlva voltak, akik bejutottak az országos tanulmányi verseny döntőjébe is.
Munkámat 1989-ben, „Kiváló Munkáért” oklevéllel jutalmazták.

- Azután majdnem a rendszerváltással egy időben visszakerült a gimnázium a református egyházhoz.
- Igen. Rózsás László 1990 decemberében, 24 évi igazgatói munkája után nyugdíjba vonult. Utóda, addigi helyettes, Tóth Tibor lett. Ezzel egy időben állt át az iskola, a hatosztályos rendszerre.
Megjegyzem, hogy korábban, a XIX században, de még korábban is volt már erre példa. Ezek nyomán alakult ki a nyolcosztályos gimnázium. Majd a 1945/46-ban a négyosztályos.
Tóth Tibor igazgatósága alatt lett újra egyházi iskola, meglehetősen hosszú vajúdás után, az 1993-as iskolaévtől.

Miután Ő is nyugdíjas lett 1995-ben, utóda Nagy Lídia lett, mint a gimnázium régi tanára. Nagy Lídia két év múlva lemondott. Ezt követően a presbitérium megkeresett, és fölajánlotta az igazgatói széket, ideiglenes jelleggel. Ez volt a sokadik „isteni csoda”. Belevágtam! Úgy látszik nem vallottam szégyent, mert a következő évben rám esett a választás: a gimnázium igazgatója lettem.

Ennek lett vége most a nyugdíjaztatásommal.

- Húsz éves igazgatóságod alatt bevezetett változtatások zöme kimeríti az „újítás” fogalmát. Sorolj fel közülük néhányat.
- Minden sorrendiség nélkül, de inkább a látványosabb dolgokat mondom. Sikerült a református temetőben felkeresni és azóta diákjainkkal rendszeresen rendbe tenni egyrészt azoknak a sírhelyét, akik valamiképpen kötődtek a gimnáziumhoz. Másrészt, akik a múltban a város közismert, tiszteletben álló alakjai voltak. Ebben meghatározó szerepe volt, és van két egykori diáknak. Az idősebb dr. Kovácsné dr. Torok Évának, és a fiatal, ambiciózus Rácz Péternek. Természetesen partnerünk volt és maradt az egyház vezetése.
Fontos volt külsőségeiben megmutatni hovatartozásunkat. Elkészült a „Bocskai-nyakkendő”, és a Kormorán-együttes megkomponálta a gimnázium himnuszát. Ezt minden iskolai ünnepségünkön elénekeljük!
Kiemelkedő fontosságúnak tartom a kárpátaljai Técső lyceumával létrejött kapcsolatot. Rendszeresen látogatjuk egymást.
Nem utolsó sorban tartom fontosnak az iskola énekkarában folyó elmélyült munkát, ami Ecsedi Péter énektanárnak köszönhető. Az iskolán kívül, városi rendezvényeken is szerepelnek. Végül meg kell említsem az iskolában működő „Diákszínpadot”.

- A szép sikerek mellett, volt egy kudarcos kísérlet is.
- Be kell, lássam, hogy az Ádám szakmunkásképzőben folyt oktatás megmentése 2008-ban nem sikerült! A sok okot ma már érdektelen felsorolni, de a tény, tény marad: napjainkra Kőrösön nincs ipari-kereskedelmi szakmunkásképzés!

Viszont sikerült a rendészeti szakképzés feltételeit biztosítanunk! Így osztályonként negyven diákkal belefogtunk. Az első évfolyam jövőre érettségizik.

- „Aktív” éveidben sikerült újjászervezni az Öregdiák Egyesületet, és megújítani az Arany János Társaságot.
- Való igaz! Mindkettőt azért tartottam fontosnak, mert mind két szervezet kötődik a gimnáziumhoz.
Az öregdiákokat nem kell magyaráznom, hiszen értelemszerűen és elsősorban az egykori gimnazisták jöhetnek szóba. Viszont, szomorúan jegyzem meg, hogy lassan-lassan elfogytak, a kezdetben még jelentkező, megjelenő egykori prepák!
Az Arany János Társaság alapítása, és egy bő évtizedig tartó, eredményes működése egybeforrt dr. Törös László tanár úr nevével. A háború utáni zavaros időben a Társaság nem működött. Bár Laci bácsi már 1956-ban megpróbálta újjászervezni azt. Akkor nem sikerült. Dr. Novák László múzeumigazgató élesztette újjá a hetvenes években.
Tőle vettem át a „stafétabotot”, és vagyok elnöke a Társaságnak.

Befejezésként írom, hogy Suba Lajos Igazgató Úr 2007-ben városi elismerésben részesült. István-király ünnepén megkapta a „Nagykőrösért” díjat. Ezen kívül a helyi egyházközség „Soli Deo Gloria” kitüntetéssel ismerte el igazgatói munkásságát.

Valamint, a  „Lorántffy Zsuzsanna”, és a „Trefort Ágoston” díjak tulajdonosa.
Napjainkban a református nevelésügyben végzett munkájáért, az „Imre Sándor” Díj várományosa.

Tóth Barna