Ez az életnek éppen olyan meghatározó része – a létezés egyik feltétele –, mint a levegő! Nem véletlen, hogy az emberiség történelmében meghatározó helyet betöltő közösségek valamelyik folyó-folyam mentén, közelében alakultak ki, és hoztak létre hatalmi-kulturális központokat. Gondoljunk a Nílus-menti Egyiptomra, a Tigris-Eufrátesz ölelésében Mezopotámiára, benne a sumérok, asszírok, perzsák, stb. egymást váltó birodalmaira. Még távolabbi kultúrák a Gangesz, Indus, a Mekong, Jang-Che, stb. vizének köszönhették létrejöttjüket.
Nos, nomád őseink sem lehettek meg az éltető víz nélkül, ami épp olyan fontos volt legelésző állataik számára, mint saját maguknak. Időben és térben nagyot ugorva juthatunk Kőrösre, ahol őseink ásott kutak vizével oltották szomjukat, és itatták állataikat. A város középkori településszerkezetét mindmáig (!) őrző városrész – Jókai utca-Hétvezér utca közötti kis utcák – telekméretei nem tették lehetővé az ásott kutak kialakítását. Ezek helyett a közforgalom számára kedvező helyeken készültek víznyerő helyek. Ilyen volt az Encsi-utcai „Encsi kút”, vagy a múlt századi csatornaépítés során, 1970-ben, a mai Posta előtt, 5 méteres mélységben előkerült, tölgyfa rönkökkel bélelt kút maradványa. Korábbi idők közösségi ásott kútjairól nincs tudomásunk
– Egyébként a kútásáshoz bizonyos szakértelem is kellett. Ők voltak a „kútásók”. Mesterségükre családnevük mindmáig emlékeztet. Pl. Kútásó Jani.
Nem minden ásott kútnak volt iható vize! Vidékünk geológiai viszonyai között, a különböző ásványi anyagokat – sókat – tartalmazó víz 5-6 méternél mélyebb rétegből kerül elő. Az ennél kisebb mélységű kút vize ihatatlan, édeskés, „közelvíz”. Ezt még a lovak sem isszák! Minél mélyebbre hatolunk, annál biztosabb, hogy jó minőségű, iható vízre találunk. Ezzel együtt nő a kinyerhető víz mennyisége is. Ezt azonban nem minden esetben lehetett az ősi módon, kútásással elérni. Szükséges volt egyrészt a „kútfúrás” technológiájának a kitalálása, másrészt a kialakított lyuk, a „furat” állékonyságát biztosító cső. Ennek első megjelenési formája a sokoldalúan felhasználható, időtálló vörösfenyő volt. Elődeink megfelelő technológiával ebből készítettek csövet, az acél-technológiát megelőzően. – Erre Kőrösön is volt több példa! – A vázolt technikai és technológiai fejlődés jól követhető a város vízigényét szolgáló „közkutak” kialakításában, melyhez pótolhatatlan adatokat őriz a Levéltár „kútkatasztere”, ami szorgos elődeink munkája!
1931-ben készült nyilvántartás szerint, az akkor még használatos legrégibb „közkút” 1895-ben készült. A „Járványkórház” vízigényét biztosított szivattyús-kerekes-kút 8 méteres mélységből adott jó minőségű, iható vizet. Ugyanekkor készült két, kézi működtetésű szivattyús, „rángatós facsöves kút”, a „Szeretetház” udvarán, valamint a Tázerdei út 13. számú ház előtt. Az egyik 8, a másik 100 méterről adott vizet. Megjegyzendő, hogy akkortájt valamennyi kútból emberi erővel hozták fel a vizet. Többségük már szivattyús volt: „rángatós-kút”, vagy „kerekes-kút”.
A ’30-as években még további, a XIX. században készült „facsöves” kút is szerepel a kataszterben. Például a Kossuth- és Világos utcák sarkán lévő (1890), és a Kossuth utca 36-os ház előtti is. A Tormási Egylet előtti – Örkényi utca, Szegfű utca torkolata – 1905. Mindegyik 130 méterről adta a vizet. Az első, vascsöves kút 1886-ban Glükcksman pék udvarán készült! Szintén vascsöves az 1904-ben városi bérháznak készült „Posta-palota” 130 méteres kútja. A Tisza István utca 1. szám előttit 1910-ben fúrták. A kataszter szerint Kőrösön ez volt az utolsó „vascsöves”, még 1930-ban is működő kút. A folytatásban csak ötvözött, acélcsővel készültek közkutak. Az elsőt 1932-ben az Árvaház udvarán, majd 1933-ban a Városházán, és a Zrínyi-utca- Vágóhíd-utca sarkánál fúrták.
A kútkataszterben 22 közkút, és 3 magántulajdonú kút vizének fogyaszthatósági adatait is olvashatjuk! A kimutatás valamennyi városi kút vizének vegyi-, és bakteriológiai vizsgálatának eredményét összegzi. E szerint három kivételével – Coli-bacilus tartalom miatt! – valamennyi vize iható. A nyilvántartásban szereplő, de a vizsgálatban nem, 3 kút közül 2, iskolában található: Patay-utcai, és a „Konstantin-iskola. Harmadik, az akkor „Segesváry-kútként” ismert helyéről nincs információnk. Egyébként a kimutatás érdekessége, hogy nem a kutak helyét nevezi meg, hanem a köznyelvben használatos nevüket. Pld: Posta-palota, Csutorás-kút, Bakonyi-kút, Ottinger-kút, Tormásközi-, Homokoldali-, Suba-féle, stb. Érdekes a „Pörzsölő-kút” története, mely a Kárpát-utca- Csípvári-utca találkozásánál lévő kis terecskén található. Volt idő, mikor itt volt kötelező a városi disznótorokban „elhunyt” hízók pörzsölése!
A következő nyilvántartás 1932-ben készült. Ebben már szerepel 2 ártézi-kút is. Az egyik a – ma már nem létező – Csap utcában, a másik a Szolnoki-út 33. „Szeglet-kocsma” előtt. Ez ceruzával áthúzva! A feltételezett okokra az „Artézi-kutak”-nál visszatérünk.
Nem tudni miért, de ebben a nyilvántartásban 19 kúttal több szerepel, mint egy évvel korábban. Viszont ebben, mind a 41 közkút pontos helyét feltüntette az összeállító. Rajtuk kívül még 12, a „Város tulajdonában lévő” szivattyús kút is van. (A két városháza, két iskola, Posta-palota, Stefánia Otthon, Tűzoltó laktanya, Központi óvoda, Közvágóhíd, stb.) Továbbá magánterületeken – Villanytelep, Patay-, és Konstantin-iskolák, Damjanich-utca 19, Horthy Miklós utca 7. – 5 kút található. Ezeken kívül voltak ásottak is, melyeket szintén nyilvántartott a város műszaki osztálya. Ezeknek állapotát is adott időközökben felülvizsgálták, és a többivel együtt jelentették a polgármesternek.
Még volt 4 szivattyús, „itató-kút” is, az állatok itatására. (Vásártér, Alsónyomási-sor, Alpári-Hangácsi utcák találkozása, Ménesi-út 2.) Ezen kívül 22 szivattyús kút volt a város tulajdonában: Széchenyi-kert, „Cédulaház”, Tüdőgondozó, Szivárvány-utcai „városi házak”, Szeszfőzde, stb. Szerepelnek a speciális feladatra készült ásott, „tűzvédelmi kutak” szám szerint 17. Szivattyúk nélkül, de a város belterületén, jól átgondolt helyszíneken.
Jó negyedszázaddal később, 1957 áprilisában került sor az újabb kataszter összeállítására. Tartalmilag nem sok változással, bár kettővel több közkúttal. Valamennyi ásott-, „itató-kút” megszűnt! Viszont nyilvántartásba vették a 18 külterületi iskola fúrott kútját. Ez volt az utolsó kútkataszter, mely felsorolja az előző években – 1954, ’55, ’56, ’57 – készült kutakat, szám szerint harmincegyet.
Ezt megelőzően Büki Kálmán a város „műszaki tisztje” 1950 februárban jelenti, hogy a Vécsey utcában elkészült kút 49,35 mélységből 45 l/perc teljesítményt produkál. Majd egy kézzel írt megjegyzés szintén 1957-ből a Magyar-utcában, az SZTK udvarán elkészült a kút 33,6 méterről 240 litert ad. Egyébként fontos hangsúlyozni, hogy addig a város figyelemmel kísérte a közkutak állapotát. Mind műszaki, mind vízminőség szempontjából. Biztonságos működésükre, karbantartásukra Kaffan Béla, Papp Gyula, Pozsár László lakatosmesterekkel kötött évenkénti szerződést.
A vízminőség ellenőrzése hatósági feladat volt. 1931-ben a M.kir. Országos Közegészségügyi Intézet 4 kút vizét bakteriológiai, további 4-ét magas ásványi anyag szempontjából „nem fogyasztható”-nak minősítette. A „községi iskolák” esetében is négynél állapítottak meg colli-bacilus jelenlétét. Tíz iskolánál találtak egyéb problémákat. Csupán ötnél volt minden rendben: Árboz, Felső-Csemő, Fekete, Bánom, Szárazdűlő. Ezt követően Dezső Kázmér polgármester a szükséges feladatok ellátására adott utasításokat. A városközpont lakásainak fokozatos komfort-igényével paralel, követelménnyé vált a közüzemi szolgáltatások kiépítése: vízellátás, szennyvízelvezetés. Ennek első eleme volt a Posta-palota felépítése-átadása még 1905-ben! Saját kúttal, és primitív udvari szennyvíztisztítóval. Ezt követően, néhány évtized múltán merült fel a városközpont épületeinek vízvezetéki vízellátása, és vízelvezetése. Vázlatok készültek, de a megoldás nem jutott ennél tovább sem a Deák-tér, sem a Szabadság tér lakó-, és középületeinek vonatkozásában. A megvalósítás az ’50-es években kezdődött, és az egész városra vonatkozóan a XXI. századra maradt.
Tóth Barna
