Ebből az apropóból nyílt alkalmam két különleges emberrel, a cirkusz igazgatójával, Richter Tiborral és feleségével, Picard Máriával beszélgetni.

Heti Hírek: Amikor első alkalommal kerestem Önt, a Kedves Felesége azt mondta, hogy „nincs itthon”. Körülnéztem, láttam kamiont, lakókocsikat, legelésző állatokat, s közben azt hallom, hogy „nincs itthon”. Mit jelent Önnek az otthon? Egyáltalán hol az otthona egy cirkuszigazgatónak?
Richter Tibor: Igazából a turnénk alatt azt kell tudni, hogy az otthon az, ahol éppen a lakókocsi van. Az igazi, vagyis állandó lakóhelyünk Budapesten található, de érdekes módon a családommal együtt azt csak „ház”-nak nevezzük. A gyerekek sem azt kérdezik, hogy mikor megyünk haza, mert itt a lakókocsiban otthon vannak. Néha megkérdezik azt, hogy mikor megyünk a házba? Tehát a lakókocsi az otthon a ház pedig a ház!
HH: Hogyan lehet egy lakókocsit otthonná varázsolni?
Picard Mária: Ahol együtt vagyunk azokkal, akiket szeretünk – elsősorban természetesen a családról beszélek – ott van az otthonunk. Ráadásul mi így mindig együtt vagyunk a nap 24 órájában. Sokkal több időt töltünk együtt, mintha a házunkban élnénk és eljárnánk valahova napi 8-10 órában dolgozni.
HH: A társulati tagok kollégák, vagy elmondható, hogy családtagnak számítanak?
R.T: Egyértelműen családias a hangulat! Nem is lehetne ezt másként csinálni! Rólunk azt kell tudni, hogy a magyarországi turnénk 8 hónapig tart, március első hetétől október végéig vagy november közepéig. Mi a technikai csapatommal egy család vagyunk, és az artisták, akik idejönnek 8 hónapra, ők is családtaggá válnak. Szoros barátságok alakulnak ki, és elmondható, hogy az új kollégák is egy-két hét után családtagok lesznek. Egyébként, ha bárkinek bármi gondja van, mindig az anyósomhoz fordul, hisz Ő a társulat legidősebb, s egyben legtapasztaltabb tagja is.
HH: November végétől jön a jól megérdemelt pihenés a „házban”?
R.T: (nevet) Nem egészen! December elején indulok ki Németországba, ott karácsonyi cirkuszt csinálunk a technikai csapattal és január 16-án jövünk csak haza, addig pedig a feleségem marad itthon (a házban) a gyerekekkel, a két fiunkkal.
HH: Ezt el sem tudom képzelni! Hogy lehet ezt bírni? Tavasztól ősz végéig turné, decembertől január közepéig apának külföldi munka, sőt még karácsonykor sincs itthon… Hogy Bírja ezt a család? Egyáltalán hogy szoktak bele ebbe az életformába?
R.T: A feleségem és én is cirkuszi dinasztiából származunk, nekünk ez az életvitel természetes, a gyerekek pedig ebbe születtek bele.
P.M: Régen mi is utaztunk Németországba, de minden megváltozott attól, hogy született 2010-ben egy kisfiunk, aki sérült, és így feladtuk azt az artista pályát, amivel együtt turnéztunk. Úgy voltunk vele, hogy sokkal fontosabb a gyermekünk fejlődése, így a család a közös kiutazást abba is hagyta.
R.T: Az itthoni turnékat a feleségem úgy csinálja, hogy minden városban, ahova megyünk, felkeres egy fejlesztőt, aki ott tartózkodásunk ideje alatt fejleszti Alexet.
HH: Én úgy tapasztalom, hogy mindenféle hírverés nélkül nagyon sokat jótékonykodnak. Például a PMKESZI abonyi és nagykőrösi fogyatékossággal élő lakói is térítésmentesen nézhették meg az előadásukat. Van-e ennek az önzetlen segítésnek köze a kisfiukhoz?
R.T: Régebben, a fiunk születése előtt is igyekeztünk segíteni mindazokat, akik valamiért hátrányos helyzetben éltek. Mi azért nem híreljük ezt külön – talán Önnek mondom ezt először interjú keretében – mert az a véleményem, hogy az adakozással, segítségnyújtással nem kérkedni kell, hanem tenni kell azt, és mindenkinél alapértéknek kellene lennie! A sógornőm a marketingesünk, és amikor megérkezünk egy városba, ő felkeres olyan családokat, intézményeket, akiken keresztül elérjük a rászorulókat és meghívjuk őket teljesen ingyen az előadásunkra.
P.M: Itt nagyon fontos valamit megjegyeznem! Sokszor halljuk, hogy valaki a fogyatékossággal élő gyermek láttán azt mondja, hogy „szegény gyerek”. Persze ez nem baj, hogy megérinti, sőt ez a jó, de valamit azért fontos leszögezni. Ezek a gyermekek, de beszélhetünk felnőttről is, nagyon jól elvannak a saját kis világukban, nem szorulnak sajnálatra. Akik viszont nagyon nehéz helyzetben vannak, azok a szülők! Mi magunk is átéljük, hogy Alex fiunk 24 órás odafigyelést igényel. Hatalmas szeretetet kapunk tőle, ugyanakkor az egész helyzet hihetetlen nehéz testi-lelki megpróbáltatást jelent sokszor. Éppen ezért mi nagyon örülünk, amikor sérült gyermeket nevelő családokat meghívhatunk az előadásunkra, mert nagy boldogsággal tölt el, amikor a szülő arcán látjuk, hogy most egy kicsit „leengedhet”, önfeledten szórakozhat.
HH: Itt vált számomra kézzelfoghatóvá, hogy miért használják Önök szlogenként, hogy „Kijárat a mindennapokból.” Nehéz mindezek után megszólalni, pláne kérdezni… Példaértékű, amit tesznek!
R.T: Köszönjük!
HH: Mióta dolgozik együtt a csapat, hány éves a cirkusz?
R.T: 8 éve létezünk Exit Cirkuszként. A feleségem unokatestvérével, Picard Vilmossal, illetve apósommal kezdtük el. A legnagyobb nehézség az elején az volt, hogy a közönség megismerje az embert, és hogy olyat tudjunk mutatni, amire érdemes eljönni. De az idő minket igazol, visszajáró vendégeink vannak, tudják rólunk, hogy nem vagyunk nagy cirkusz, de igazán szórakoztató előadást fognak tőlünk látni.
HH: Mekkora most a társulat?
R.T: 27 fővel utazunk, ebben benne van minden technikus, az artisták, mindenki.
HH: Hogy alakul ki a repertoár?
R.T: Mivel nagyon sokat utaztunk külföldre, és az anyósomék is bejárták a Picard majmos műsorral szinte az egész világot, nagyon sok barátság és jó kapcsolat alakult ki. Aztán mikor hírt kapott, hogy a Picard és a Richter együtt csinál cirkuszt, akkor elkezdtek jelentkezni artisták. Manapság az internetnek köszönhetően láthatunk különböző produkciókat, és ami megtetszik és belefér a keretünkbe, azt leszerződtetjük. Most például Belgiumból jött egy házaspár, és a kislányuk hófehér farkaskutyákkal, lóval, papagájokkal csinál görgő-egyensúlyozó produkciót. Vannak artista képzőből is artistáink, tehát mindenki hozza a saját produkcióját.
HH: Ön és a felesége is fellép az előadásban?
R.T: Idén nem lépünk fel. A feleségem régen légtornász volt, és anyósomékkal, a majmos produkcióval együtt léptünk fel. Én régebben úgy kezdtem, hogy 6 éves voltam, amikor egykerekű biciklisprodukciót, majd egyensúlyozó produkciót csináltam, 15 évesen lovas zsonglőrködtem és gumiasztalon ugráltam. Aztán sajnos 2001-ben megsérültem, többször meg is műtöttek, de nem olyan lett a térdem, mint ellőtte volt, és így az akrobatikát abba kellett hagynom.
HH: Milyen terveik vannak a jövőre nézve?
R.T: Egyre nagyobb probléma az, hogy az embereknek nincs elég pénzük, és emiatt nehézséget jelent még a jegyár is… Ráadásul meg kell küzdenünk az Internettel is, ugyanis ott minden ingyen látható. Persze nem vagyunk pesszimisták, nem adjuk fel! A repertoárt mindig alakítjuk a kor kihívásainak megfelelően, s ha minőséget nyújtunk, akik szeretnek bennünket, azok az anyagi nehézségek ellenére is eljönnek évente egyszer.
HH: Bátorítaná-e fiatalokat arra, hogy csatlakozzanak egy cirkuszhoz, vagy inkább lebeszélné őket erről a pályáról?
R.T: Én mindenképpen bátorítanám a magukban tehetséget érző fiatalokat, hogy tanuljanak artistának, mert úgy gondolom, hogy a cirkusznak mindig volt jövője és lesz ezután is! Ráadásul egy igen különleges életpálya adatik meg mindazoknak, akik ebben a világban élnek. A cirkusz ugyanis sírig tartó szerelem!

K.Zs.B.T.