(Egyébként rendhagyó személyiség, aminek részletei beszélgetésünk végére ki fog derülni. Például az újságírás. Ugyanis Kőrös sajtójának utolsó fénykorát jelentő, harminc-harmincöt évvel ezelőtt, a Pest Megyei Hírlap helyi mutációjaként megjelenő „Nagykőrösi Híradó” gyakran közölt helytörténeti írásokat, elemzéseket. Azok szerzői többnyire a kor városi közéletének ismert alakjai voltak: dr. Balanyi Béla, Rácz Lajos, dr. Ványi Jenő. De olykor mások is. Akik részben hivatástudattól vezérelve, vagy elhívatásuk okán érezték kötelességüknek a múlt egy-egy szeletének feltárását, és közzétételét. Ám, ahogy múltak az évek, sorban elköltöztek eme „árnyékvilágból”. Nem véletlen, hogy valakit kihagytam a fenti felsorolásból. Ez a „valaki” azért érdekes, mert kezdetben nem sok érdeklődést mutatott a helytörténet vonatkozásaihoz. Lévén tanár, és e mellett Molnár Elek keramikus művész hitvese.
Mikor közeledve a nyugdíjazáshoz újságírásra adta a fejét, és szabadidejét, előbb az említett „Híradónak” szentelte, majd annak megszűnése után a „Kéknefelejcs” hetilapnak lett szorgalmas munkatársa, Szabó Anna aláírással. Valamennyiünk vesztesége, hogy egy ideje egyre kevesebbet publikál, és ezzel függhet össze, hogy a városban is – Levéltár, Múzeum – egyre kevesebbet látni. Minthogy több mint 20 éve nyugdíjas, kevesen tudják, hogy utolsó munkahelye az Arany János Gimnázium volt, ahol 1973–1990 között tanított.)
– Kedves Barna! Visszatérve az elejére, bizony nem téved! Feltételezem, hogy kortársak vagyunk...
– Jellegzetes, nyílt magánhangzóiból, ízes magyarságából sejteni lehet, hogy valahol a Hortobágy közelében szívta magába az anyanyelvet.
– Ezt eltalálta! Hajdúdorogon születtem, 1931. március végén. Ott voltam kisgyerek és fiatal. Csak az érettségi után váltam el szeretett szülőföldemtől. De akkor végérvényesen! Egyébként büszke vagyok származásomra! Családomra, hajdú őseimre éppen úgy, mint a városra. Felmenőim jómódú gazdálkodók voltak, akiket sok gyermekkel áldott meg a Mindenható. Apai nagyapámék is tízet neveltek fel és indítottak útba... Szüleim huszonnégy és fél katasztrális holdon gazdálkodtak. Ez éppen akkora volt, hogy a háború után rákerültek a „kuláklistára”. Ezért amíg otthon voltam, az „illetékes elvtársak” gyanakodva figyelték, merre járok, mit csinálok... Jóval később, minél inkább távolodtam a szülőföldtől időben és térben, annál inkább erősödött bennem a felismerés, milyen különleges, értékes város Hajdúdorog, és milyen fontos nekem ma is. Másságára, értékeire természetesen az után jöttem rá, hogy messzire kerültem onnan. Konzervatív, de szeretetteljes és következetes nevelést kaptam a családban éppúgy, mint az iskolában. De a fiúk is, és a lányok is. Ebbe beletartozott a hagyománytisztelet. De a tisztelet is, általában!
– Ebben a megállapításban nem az IDŐ a meghatározó? Manapság is sokszor hallani: „Bezzeg a mi időnkben...
– Ne higgye! Hajdúdorog, és még néhány hajdú-település görög katolikus szigetet képez a reformátusok között. Nem véletlenül mondják a városról: „Görög katolikus Róma.” A vallás, meg a hajdúszármazás folyamatosan erősítette, ma is erősíti az összetartozás érzetét, a hagyományok tiszteletét, megőrzését. A szigorú morált, és az erkölcsi tisztaságot. Példaként mondom, mi lányok, még az érettségi környékén sem tudtuk, mit is jelent az abortusz… Kemény, szikár, de igazságos, kiszámítható világban cseperedetem fel, és lettem kamaszlány. Az érettségi előtt nem sokkal államosították az iskolákat. Szerencsénkre, a mi gimnáziumunk, egyedüli görög katolikusként megmaradhatott. Így az iskola karaktere, és szellemisége is. Továbbra is Bocskai István Gimnázium volt a neve. Rám nagy hatással volt, hogy odahelyezték Szegedről – büntetésből! –, Sík Sándor professzor tanársegédjét, és könyvtárosát. A mi kisvárosi, de nagy hagyománnyal rendelkező gimnáziumunkba magukkal hozták a professzor úr katolikus vallásosságát, erős erkölcsiségét, és az egyetem szellemiségét. Mint diáknak is nagy élmény volt ezekkel megismerkedni!
– Miért lett pedagógus?
– Ma sincs rá elfogadható magyarázatom! Mindig szerettem tanulni. A gimnáziumban végig kitűnő voltam. Az érettségim is ilyenre sikerült. De hiába volt mindenből jeles kalkulusom, valójában semmiből nem tűntem ki! Ma már tudom, az efféle univerzalitás nem rossz, de egyben átok is, mikor dönteni kel: Hogyan tovább? Ezért az érettségi után erősen foglalkoztatott a továbbtanulás. Nagy-nagy dilemmát jelentett, hogy hová jelentkezzek? A szűkebb családban nem tartották sokra a tanulást, de úgy voltak vele, ha akarok, mehetek tovább. Végül, tanáraim tanácsára Egerbe, a Ho Si Minh Tanárképző Főiskolára jelentkeztem. Ott meg azért választottam a rajzot, mert elfogadtam: amit majd tanítani fogok, nem lehet másként magyarázni! A lapát, az lapát, a kapa az mindig kapa volt, és az is marad... A tanács jónak bizonyult, mert akkoriban is, nem csak a Történelmet, hanem a magyar irodalmat is sokféleképpen lehetett tanítani, magyarázni! Egyébként tényleg jó rajzos voltam. Nem csak a rajzkészségem, de a kompozíciós érzékem is meghaladta az átlagot. Ezeknek nem csak a főiskolán, hanem a későbbiekben is hasznát vettem. A főiskolával kapcsolatban csak a rajztanáromról, Adler Miklósról beszélhetek jó szívvel. Jó szakember, és jó pedagógus volt. Kölcsönösen elismertük egymás értékét! Én az Ő szaktudását, kvalitását, Ő az én szókimondásomat, kritikus alkatomat. Szóval, a pályára kellően felkészítve-felkészülve, friss diplomával a zsebemben, kellő ambícióval kezdtem pályafutásomat, a Debrecen közeli Felsőjózsán.
Nem volt örömteli hely sem a község, sem a tantestület! Öreglány kolleginák fogadtak. A házban fűthetetlen albérletet kaptam, a temető szomszédságában. Reggelente, mikor kinéztem az ablakon, vagy kecskemekegés kívánt jó reggelt, vagy a néma keresztek... A falu állatai, így a kecskék is a sírok között legelésztek. Villany sem volt! A megváltást jelentette, hogy jelentkezhettem a Képzőművészeti Főiskolára. Ma sem tudom, minek köszönhetem a felvételemet – talán a rövidke tanári gyakorlatomnak Felsőjózsán? – de felvettek! Sőt, rövidesen demonstrátor lettem! Az egyes eszközök, tárgyak előkészítése, a modellek biztosítása lett a feladatom. Ezek mellett, valamiféle összekötő voltam a tanáraink, és hallgatótársaim között. Kivált ezt élveztem nagyon. Az itt kapott diplomával mehettem volna tanítani tanítóképzőbe, de mire végeztem valamennyit megszűntették. Így 1954-ben újra választanom kellett: Merre, hova? Tíz hely közül választhattam. Például Komló, Tiszasüly, Tatabánya, de köztük volt Nagykőrös is. Ezt választottam... A II. Rákóczi Ferenc általános iskolába alkalmaztak, ahol K. Varga Dénes volt az igazgató. A tanítást az orvos, dr. Leier Lóránd feleségétől vettem át. Nagyon kedves teremtés volt. Később elmentek Kőrösről, de még ma is tartjuk a kapcsolatot.
Az iskolában jól fogadtak! De azért nagy zuhanás volt mégis, az egy évvel korábbi reményeimhez képest. Ám az ott eltöltött tizenkilenc év, a tanítványaimmal elért sikerek, a tőlük, és szüleiktől kapott szeretet, mindenért kárpótolt. Hírtelen fel sem tudom sorolni, hogy a gyerekekkel hány sikeres pályázaton, kiállításon vettünk részt! Elég az hozzá, hogy sokon... Miután némileg megismertem a várost, be-bejártam a Cifrakertbe, a „Svájci-házban” működő, és a képzőművészethez vonzódók körében népszerű Képzőművész Körbe. Ott oktatott Molnár Elek keramikus művész is, akivel összeismerkedtünk. Ebből nem sok idő múltán házasság lett! Három nagyon tehetséges fiunk született! Mind hárman Szegeden, az orvosi fakultáson végeztek. Mára mindegyikük külföldi egyetemeken kapott katedrát, ami – még élt – Eleknek is nagy örömet jelentett! Egyébként Elekkel kiegyensúlyozott párost alkottunk, bár Ő 1916-ban született. Ez a viszonylag nagy korkülönbség nekünk fel sem tűnt. 1994. november 1-jén bekövetkezett halálát nehezen tudtam feldolgozni! Akkor már felnőtt fiaink ebben is sokat segítettek...
– Hogyan alakult a pálya további része?
– 1973-ban ajánlatot kaptam a helyi gimnáziumból, hogy az akkor induló óvónőképzésben vegyek részt. Az igazgató Rózsás László nekem szánta a rajzot, és mindent, ami ahhoz kapcsolódott. Nagy csábítás volt, hiszen megszerettem azt, amit majd húsz éve az iskolámban csináltam, és ami nekem is sikerélményt jelentett. A változásban ott volt a lehetőség, hogy végre olyanoknak, és olyan korosztálynak adhatom át tudásomat, akik később maguk is abból fognak élni. Nem sokat teketóriáztam, átmentem a gimnáziumba. Megkaptam az összes osztályt... Közben azért itt is képeztem magam. Ebben sokat segített a tragikus sorsú Freytag Magdi, a Városi Könyvtár vezetője. Ő látott el az általam keresett szakirodalommal. Abban az időben került előtérbe a rajztanításban a vizualitás! Az általam kidolgozott, és elfogadott módszernek országos visszhangja lett! Érthető, hogy a gimnáziumban is sikereim voltak, és jól éreztem magam. Nem esett jól, mikor 1990-ben kurtán-furcsán nyugdíjba küldtek.
– Életének van egy másik vonulata is, az újságírás...
– Én nem mondanám annak! Miután nem vagyok olyan otthon-ülős típus, sok embert megismertem a városban, sok helyre bekukkantottam: Könyvtár, Levéltár, Múzeum, stb. Találtam olyan embereket, és témákat, főként a múltból, amiket érdemesnek, sőt fontosnak tartottam bemutatni. Kőrössel kölcsönösen megkedveltük egymást. Néhai Rácz Lajos nagytiszteletű úr bíztatott, hogy csináljam. Tehát ez inkább helytörténet, mint újságírás. És írásaimra „vevő volt” Nagy Zoli, a Nefelejcs tulajdonosa. Az igaz, hogy manapság egyre kevesebbet írok, aminek egyetlen, nyomós oka van: férjem, Elek halála után, gyakrabban járok a fiaimhoz külföldre, ahol nem csak Ők, hanem a számos unoka is repesve vár...
2011. június 11.
Tóth Barna
