– Mindjárt az elején tisztázzuk, hogy nem a városi levéltárat vezettem, hanem a Pest Megyei Levéltár Nagykőrösi Osztályát. A félreértés abból adódhat, hogy Nagykőrös mezőváros vezetői, a korábbi századokban fontosnak tartották a város életében, ügyeiben keletkező iratok megőrzését. Ezért már századokkal korábban létrehozták az úgynevezett „levelestárat”, a későbbi levéltár alapját, mely a II. világháborút követően került ki a város hatásköréből, és épült be a központilag szervezett, irányított állami levéltári hálózatba. A „levelestár” fontosságát jelzi, hogy a városi tisztikar egyik tagja volt a mindenkori „levéltárnok”. Ennek megkülönböztetett gondosságnak köszönhető, hogy a „hódoltság-korából” megmaradt a budai pasával folytatott levélváltások egy része, és a „számadáskönyvek”.
– Amiket most elmondtál, pályád alakulása szempontjából meghatározó, de lássuk a családi előzményeket.
– Békés „vármegye” csücskében, Szeghalmon születtem, 1944. május 7-én. Szüleim pedagógusok voltak. Édesanyám helyben volt tanítónő, édesapám a békéscsabai gimnáziumnak volt tanára, majd nyugdíjaztatásáig igazgatója. Hárman vagyunk testvérek, én vagyok a középső. Így azután van egy bátyám és egy öcsém. Azt hiszem gyerekként is jó testvérek voltunk, bár a fiúkra jellemző „kakaskodás” nálunk is elő-előfordult. Ilyenkor drága anyánk, vagy „Maca” nagynénink próbált békét teremteni. Általában sikerrel. Gyerekkorom két kedves településhez kötődik. Az egyik Szeghalom, a másik Gyula. Itt voltam kamasz, és ott voltam gimnazista, és ott is érettségiztem.
– Miután ezt tisztáztuk, térjünk a tárgyra. Miként lettél doktor?
– A dolog előzményéhez tartozik, hogy Szegeden végeztem, történelem szakon. Nem sokkal a diploma megszerzése után kerültem Nagykőrösre, az akkor szerveződő „fiók-levéltár” vezetésére. Minthogy nem nagyon izgatott a történész szakma, ettől kezdve inkább levéltáros szerettem volna lenni. Ezért ebben az irányban képeztem magam. Mikor 1973 januárjában ide kerültem, még elevenen élt a város köztudatában az egykori „városi levéltár” emléke. Ebből ered a félreértés, és ezzel együtt az, hogy engem tartott a közvélemény az intézmény igazgatójának. Ami a kérdésedet illeti, hogy miként lettem doktor, az a város múltjával függ össze. Nem éppen kezdő, de pályája elején lévő diplomásként meghívtak Kőrösre, valójában nem sokat tudtam a városról. Természetesen Arany János itteni éveit ismertem, valamint azt a szerepet, amit a hazai történetírásban, mint a „három város”-ként ismert mezőváros egyike, Nagykőrös betöltött. Ide érkezésem után kezdett érdekelni Dezső Kázmér polgármestersége kapcsán a város két világháború közötti fejlődéstörténete, és ebben a polgármester szerepe. Felismertem, hogy az a nagyjából húsz év meghatározó volt a város fejlődése szempontjából. Novák László barátom, kezdő múzeum-igazgatóként elindított egy kiadványsorozatot „Acta” címmel, melyben helytörténeti tanulmányok is megjelentek, néprajzi, gazdaságtörténeti értekezések társaságában. Így adódott a lehetősége, hogy amit a két világháború közötti időről összegyűjtöttem, rendszerbe foglaljam, megírjam és megjelentessem. Nagyjából két éves munkám van benne. De az is az előzményekhez tartozik, hogy munkaszerződésemben is szerepelt a tudományos munkában való előmenetel, és a – akkor így hívták – a „kisdoktori cím” megszerzése. Megfelelő tájékozódás után az egyetemi tanácsnak beadtam a dolgozatomat, amit elfogadtak. Ilyen előzmények után avattak doktorrá 1979-ben.
– Ezek után érthető, hogy Nagykőrös XX. századi történetének Dezső Kázmér polgármesterségét érintő majdnem negyed század elég alaposan ismered. Mi volt ebben az ő meghatározó szerepe?
– Dezső Kázmér roppant sokszínű, és széles látókörű, művelt egyéniség volt. Némi kacskaringók után lett Nagykőrös polgármestere. Kezdet kezdetén felismerte, hogy a városra jellemző kertészeti kultúrát csak akkor és úgy lehet megmenteni, ha sikerül a trianoni békediktátum előtti külföldi piacokon visszaállítani a kőrösi saláta, uborka, meggy, szilva, stb. hírét-nevét. Ez aránylag rövid időn belül sikerült is, megfelelő offenzívával, reklámmal, melyben jó partnert talált néhány nagykereskedőben. Például a Benedekékkel, vagy a Rosenfeldekkel. De ez a munkájának csak egyik, ám igen fontos része volt. Távolt áll Tőle minden talmi csillogás, látszat eredmény! Nevéhez kapcsolódnak olyan építkezések, mint a Járásbíróság, a Posta épülete, a „Rendőr-palota”, a Pénzügyőrség székháza, vagy a Városi Tűzoltóság épülete, a csendőrlaktanya. Ezekhez olyan összeköttetései voltak, melyek biztosították részben az állami támogatást, részben a jelentős államkölcsönt. Utóbbira a Hősök-tere, a Szolnoki-út kiépítése, a Kecskeméti-út, és a közterületek rendezése miatt volt szükség. Hogy a „Városi Strandfürdőt” ne is említsem… A harmincas évek világválsága alaposan visszavetette a város mezőgazdaságát. Bebizonyosodott, hogy az akkori termelési struktúra és kultúra nem teszi versenyképessé a kőrösi termelvényeket. A néhány száz négyszögöles kisparcellákon nem lehet gazdaságosan termelni. A kőrösi salátát a Nezsider-i – ma Neusild am See – az uborkát a Prága melletti Znaim uborkája szorította ki Európa piacairól. A harmincas évék végére Dezső Kázmér lendülete megtört az őt ért folyamatos támadások miatt. Sokan kritizálták a város tulajdonát képező Pótharaszton kezdett, illetve végzett fejlesztések miatt is. Vadászkastély, diótelepítés, halastó létesítés, stb. A nyomasztó gondok a város közéletében is megmutatkoztak. Nagyon jellemzően látta ezt Erdei Ferenc, mikor a várossal is foglalkozó szociográfiájában a ’30-as évek végén ezt írta a „Futóhomok” című elemző munkájában: „Nagykőrös a komor reménységek városa.”
– Ahogy én ismerem a disszertációdban írottakat, volna ott nem egy részterülete az egésznek, melyet érdemes lenne alaposabban körüljárni.
– Egyetértek! Nem véletlenül írtam a dolgozatom bevezetőjében, hogy „Nagykőrös város két világháború közötti történetének további kutatása hálás és szép feladat.” Azt kell, mondjam, hogy ez a megállapításom ma is, majd harminc évvel később megállja a helyét!
– Kétségtelen, hogy Dezső Kázmérnak meghatározó szerepe volt Kőrös „modernizációjában”, mind a XX. századi városkép kialakításában, mind a város kulturális vonatkozásaiban éppen úgy, mint a gazdasági előrejutás területén. Ám ezúttal Rólad van szó…
– Mire vagy kíváncsi?
– Mindenre! Kezdjük az ideérkezéseddel! Mit találtál?
– Nagy össze-visszaságot! Az egészre rányomta a bélyegét, a kinevezett levéltáros hiánya! Szerencsére volt egy kiváló érzékkel megáldott ember, aki azon túl, hogy vonzódott a múlt értékeihez, rendet is tartott köztük, amíg győzte energiával. Ő volt dr. Balanyi Béla, aki Dezső Kázmér polgármester korábbi „famulusaként” levéltárnok is volt! Béla bácsi akkor már a Bács-megyei Levéltárat vezette, ahol őrizték a kőrösi levéltár iratait is. Kinevezésemmel egy időben a helyi levéltár megkapta az eredetileg Járásbíróságként funkcionáló épület egy részét. Első lépésben ide került vissza Kecskemétről a levéltári anyag. Majd sikerült megvenni a vele szervesen összeépült szomszédos „Técsy-házat”, melyet a földszinten összenyitottunk a bírósági épülettel. A töméntelen iratanyag rendezésekor kiderült, még szükség lenne bővítésre. A megye vállalva a költségeket, a „Técsy-ház” folytatásaként készült emeletes szárny elegendőnek bizonyult a távlati igényeknek is. Természetesen tehetséges, és „jó szemű” kollegák nélkül nem lett volna azzá a Levéltár, amivel ma már büszkélkedünk! A több ezer irat-folyóméter irat, okmány rendezve, precízen nyilvántartva áll a kutatók rendelkezésére!
– Ismereteim szerint, több társadalmi megbízatásod is van, illetve volt…
– Így van! 1979–1998 között titkára, illetve alelnöke voltam a TIT helyi alapszervének. Akkor az épület „kutatóterme” volt a helyszíne a TIT városi tanácskozásainak, melyek közül többet is nagy érdeklődés kísért. Annak köszönhetően, hogy sikerült neves előadókat megnyernünk a szereplésnek. Korábban szerkesztője, ma főszerkesztője vagyok a szakmai folyóiratunk, a Levéltári Szemlének.
– Azt már én teszem hozzá, hogy a „Laci” fáradhatatlan szerkesztőtárs, az 1998-óta megjelenő Nagykőrösi Kalendáriumnak. A szakmai munkásságának elismerését a „Pauler Díj” jelentette 1974-ben. Helyben „Nagykőrös Művelődésért” oklevéllel jutalmazták 1978-ban. És amire különösképp büszke: 2002-ben „borlovaggá ütötte” a helyi borrend „Atyamestere”.
Tóth Barna
2002. október
