– Azt tudom, hogy – miként mondani szoktad – „Hégyéshalmon” születtél. De az időponttal bajban vagyok.

– Akkor emlékeztetlek: 1920. augusztus 30. Édesapám községi orvos, édesanyám postamester volt addig, amíg bátyám, majd én is meg nem születtünk. Utána csak a háztartással foglalkozott. Mondhatom, hogy gondtalan, és vidám gyermekkorom volt abban a polgári környezetben.

– Milyen volt az élet az akkor még nagyközségben?

– Nem panaszkodhatom! Születésem évében Trianon után oda került az országhatár. A korábbi csendes községben felpezsdült az élet, megnőtt a forgalom. Pénzügyőrséggel, vámparancsnoksággal, kibővített állomásfőnökséggel gazdagodott. Egyébként is nagyon jól megszervezték önmagukat az emberek. Hegyeshalmon például három énekkar is volt. A két egyháznak külön, és egy a községnek. De éveken keresztül műkedvelő színjátszó csoportunk is volt. A szellemi, kulturális élet mozgatói az úgynevezett középosztályból kerültek ki. Diplomások, más iskolázottabb emberek, tisztviselők, módosabb polgárok tartoztak ide. Sok olyan kezdeményezés származott tőlük, mely a települések érdekeit szolgálta. A háború után a középosztály, mint olyan megszűnt. Az ötvenes években pedig a társadalmi élet korábbi pezsgése is sokat vesztett lendületéből. Az emberek bizalmatlanokká lettek.

Ifjúságom kedves emlékei közé tartozik az otthoni társasági élet. A fiatalok zsúrokon találkoztak. A hétvégeken hol itt, holott jött össze a társaság. Gyakran nálunk tarokkoztak az urak, miközben az asszonyok, leányok kézimunkázva beszélgettek. Folyt a „traccs-parti”. Nem mondom, hogy ez idillikus állapot volt, de a mainál még mindig tartalmasabb. Emberi volt! Tizenegy évesen Pestre kerültem, a Fasori evangélikus gimnáziumba. Az itt szerzett benyomásaim folytatása volt az otthonról hozottaknak. Kiváló tanárok, szigorú követelmény rendszere alapján tartottak kézben bennünket, egészen az érettségiig.

– Köztudott, hogy számos Nobel-díjasunk ott végzett. Mi volt a titka a „Fasori” eredményinek, majd nimbuszának?

– Sikerült olyan tanárokat odavinni, akik emberileg is nagyok voltak. Ennek volt köszönhető a főgimnáziumi cím. Jól megfizették őket, anyagilag is függetlenek voltak. Joguk volt bárkit eltanácsolni, aki előmenetele, vagy magatartása miatt kilógott a sorból. Csak az számított, hogy ki, mit produkál. Nagy súlyt fektetett az iskola a diákok sokoldalú képzésére. Például sem a latin, sem a zene nem öncélú, a diák molesztálást célzó tantárgy volt. Ez is, az is az ismeretek kiszélesítését szolgálta. A gimnázium énekkarába, vagy zenekarába megtiszteltetés volt bejutni. Mindkettőt Peskó Zoltán tanár úr vezette. Hirtelen csak ketten jutnak az eszembe, akik az iskola zenekarában kezdték. Tátrai Vilmos hegedű-, és Faragó György zongoraművész. Az utóbbi munkaszolgálatosként pusztult el… Nekem a kőrösi, dr. Gaál Endre volt a zenetanárom, aki abban az időben zenekritikákat írt a Magyar Nemzetnek. Nagydarab, busafejű, jó 190-es ember volt. Longusz-nak hívtuk. Az ének-zene, és a zeneelmélet mellett számos zeneszerző, előadó életútjával megismertetett bennünket. Nem unatkoztunk az óráin!

Tizenhat éves voltam, már „öreg” kórus-tag, mikor Peskó tanár úr kettőnket magához hívatott. Közölte, hogy a zenekar két, érettségizett bőgőse helyére minket szemelt ki. Hallásunk és méretünk is megfelelő a nagybőgőhöz. Miután azt is tudomásunkra hozta, hogy ebbéli ismereteinket a zeneakadémián fogjuk megszerezni, minden összebeszélés nélkül elfogadtuk az ajánlatot. Tizenhat évesen rendszeresen kijárni az internátusból…? Még egy kis udvarlásra juthat idő! Így lettem nagybőgős a Fasori-zenekarban. Ezzel nem ért véget hangszeres pályafutásom, mert bőgőztem az egyetemi zenekarban is. Sőt, kőrösi orvosként, Bálint Feri igazgató felkérésére a zeneiskola zenekarában.

– Sikeres érettségi után jött az egyetem. Miért az orvosi?

– Édesapám orvos volt, bátyám nem sokkal előttem az lett. Büszke voltam arra, hogy édesapám sok embernek visszaadta az egészségét. Emellett amolyan „falu-esze”-ként tisztelték. Adtak a véleményére! Szóval ilyen ember szerettem volna lenni. Meg sem fordult a fejemben, hogy ne orvos legyek. ’39-ben lettem egyetemista, a háború első évében, amit akkor még mi nem érzékeltünk. Az egész nagyon távolinak tűnt. Később, a Felvidék, Kárpátalja, Erdély visszacsatolását mi, az egyetemi ifjúság is kitörő örömmel fogadtunk. Megvalósulni látszott a Trianon utáni általános kívánság: orvosolni a történelmi igazságtalanságot. Az én generációm abban nőtt fel, amit minden iskolai órakezdés előtt elmondtunk: „Hiszek egy Istenben, Hiszek egy Hazában, Hiszek Magyarország feltámadásában. Ámen.”

Ez a nemzeti gondolkodásmód – az irredentizmus –, a háború után főben járó bűnnek számított! A mai középgenerációnak már nagyon fel sem tűnik az egész Trianon-ügy. Azt sem tudom, hogy ma mit tanítanak, és milyen mélységben erről a sérelemről! Szerintem a jelenlegi etnikai határok megrajzolása elfogadható megoldást jelentene, de ez már a politikusok, és főleg a nagypolitika dolga. Felejthetetlen élmény volt az egyetemi kórus kolozsvári hangversenye. 1940-ben, Vaszy Viktor vezényletével léptünk fel az ottani Nemzeti Színházban. Frenetikus volt a siker! Nem akartak leengedni a színpadról. A végén mi is könnyeztünk a közönséggel együtt…

– Folytassuk az egyetemnél!

– Igyekeztem, hiszen gyermekkorom óta ide készültem. Változó eredménnyel, de jól haladtam. Egyébként is jó társaság voltunk. Közben a háború egyre közelebb jött. Mind több családot érintett közvetlenül is. Behívások, frontszolgálat, stb. Én is bevonultam négy és fél hónapra, megelőzendő, hogy később egy zupás szakaszvezető szórakozzon velem. Karpaszományos őrmester lettem. Így jött el ’43, amikor édesapám meghalt. Maradt édesanyám nyugdíja… Ezért az én további ellátásom pesti ismerősök baráti jóindulatára alapozódott. Sokat jelentett, hogy rendszeresen statisztáltam a filmgyárban. Jó megjelenés, és egy szmoking kellett hozzá. Az akkori kispolgári hangulathoz egy-egy cukrászdában, vagy vendéglőben ücsörögtünk, táncoltunk csinos, fiatal lányokkal. Ez jó alkalom volt az ismerkedésre, amiért még fizettek is!

’44-ben végeztem, november 18-án fogadott doktorrá a rektor. Az oroszok itt voltak a „kertek alatt”. Körben dörögtek az ágyúk. Már nem is volt légiriadó, hiszen a bombázások egymást érték. Másnap hajnalban, majdnem utolsóként sikerült felkapaszkodni egy Keletiből induló zsúfolt vonatra, amivel több légitámadást átélve, éjjel háromkor érkeztem meg Tatabányára, jövendőbelimhez. Néhány napig itt húztam meg magam, későbbi apósom bánya-főorvosi védőszárnya alatt. Majd mikor egy „nyilas testvérnek” feltűnt, hogy mit keresek itt, miért nem a hazát védem, hazamentem édesanyámhoz. Otthon nem volt orvos, mind a kettőt behívták. A magyaróvári tisztiorvos kinevezett községi orvosnak. Így kezdődött az orvosi praxisom. Különösebb baj nélkül, örömmel gyakoroltam a tanultakat, egészen ’45 márciusáig. Akkor már Levélen voltam, ahol egy baráti tyúkól közbeiktatásával sikerült megúszni a katonai szolgálatot. A hónap végén elment az utolsó nyilas társaság, és a honvédség is. A háború még nem ért véget! Vártuk az oroszokat. Rövidesen megérkeztek. Nem bántottak, de nekem nem a felszabadulást jelentették. Jó ideig könnyebb sebesültjeik ellátását bízták rám.

– Milyen volt „a béke első napja”?

– Csak feltételezem, valamivel jobb, mint annak előtte. Akkor már nős voltam. Közben hazajött mind a két helyi orvos. Többen voltunk a kelleténél. Felkinálták Vállalj, Telekgerendás, meg hasonló, istenháta mögötti helyeket. Most is szerencsém volt, Gyónra kerültem. Lassan megkedveltük egymást a faluval. Húztam fogat, gyógyítottam szélütött beteget. De én voltam a községi szülész is. Büszke voltam, mikor a „bába-asszony” megdicsért egy-egy gátrepedés stoppolása után.– „Doktor úr, ez szép munka volt!” – mondta ilyenkor.

– Mikor jöttél Kőrösre?

– ’65-ben, tizenhét év után Ámor nyila alaposan eltalált, ennek következtében párt váltottam. Az első házasságból két fiam és egy lányom született. Ők az anyjukkal maradtak, minden egyebemmel együtt. Csak az orvosi dolgaimat, zongorámat, meg édesapám öreg fotelját hoztam el. És az emlékeimet... Szép éveket töltöttem Gyónon is. Nagy társaságunk volt. Kicsi volt a lakás. A névnapokat külön kellett megrendezni. Tanítók-tanárok, papok-orvosok, és külön a TSZ tagoknak. Ők is számon tartották. Volt irodalmi körünk is. Mi voltunk akkor a televízió. Kőrösön is utolért egy nagy szerelem, amit válás-nősülés követett. Mostani feleségem – dr. Szűcs Mária – szakmabeli. Közös fiunk, Péter nem régen nősült.

– Ha lehetne, mit vinnél magaddal a „másik oldalra”?

– A zene szeretetét a szülői házból hoztam magammal. Ez végig kísérte egész életemet. Tehát odaátra is zenét vinnék. Bachot. Nagyon sokat! Ebben a zenében benne van miden, amit az Életről, az Istenről tudni érdemes...

Tóth Barna
2001.március 3.