A sokoldalú ezermester – nem túlzás állítani, hogy zseniális feltaláló – , Papp Gyula munkásságának rekonstruálásához leánya, idősebb Mártonfalvi Pálné, Klára asszony visszaemlékezései adtak segítséget. Fiát, az ifjabb Pált úgy ismerhette meg a város, mint a Víziközmű Társulat elnöke.

– Édesapám Papp Gyula 1898. december 16-án látta meg a napvilágot. A négy generáción át öröklődött cipészmesterséget a Jókai utcai műhelyben gyakorolták őseink. Abban a házban, amiben lakásuk is volt. Valamennyien közügyeket ellátó, közösségi feladatokat is vállaló céhbeli mesterek voltak Jelentős szerepet vittek a városi közéletben is. A századok során négyen viseltek főbíróságot.

Nemcsak az 1848-as „Kossuthos” Papp István emléke hagyományozódott tovább, hanem más, régebbi, és becses rekvizitum is. Ma is a család tulajdonában van, a nagypecséttel ellátott nemesi oklevél, amelyet még II. Rudolf király adományozott 1585-ben.

Nagyapánk – szintén Gyula – életének nagyobbik részében cipész-csizmadia mester volt, a családi műhelyben. Életének második felében inkább gazdálkodott. Vett a városhoz közeli Pöcökben 13 hold homokot. Szőlőt, gyümölcsfákat telepített, és egy takaros, kúriaszerű lakóházat is felépített. A homok eleinte gyatrán fizetett. Akkor kezdtek valamennyire boldogulni, amikor rátértek az öntözéses zöldségfélék termelésére. Hamar rájött, hogy a homokon csaknem minden megterem, ha van elegendő víz, és tápanyag utánpótlás. Gödröket ástak, „kopolya-kutakat” falaztak, ezek adták az öntözővizet.

Akkor még nem nagyon ismerték a műtrágyákat, de istállótrágya – gané – volt elég. Apám itt ismerkedett meg a paraszti élet küzdelmeivel, a víz hatalmával, áldásával. Azt is, ha sok a víz – belvizes években –, és ha kevés van – aszályos nyarak idején. Szomorúan látta, hogy ennek következtében, mint nyomorodik el az ember. Egy-egy aszályos nyár után, mindent újra kellett kezdeni!

Nagyapa is élet-halál harcot folytatott a homokon a megmaradásért. Amikor kiköltöztek a Pöcökbe, abbahagyta a cipész-csizmadia mesterséget.

Mennyi töprengés előzhette meg e merész „pályamódosítást”? Úgy belevágni a paraszti munkába, hogy erről alig volt ismerete! Mi közben tizenegy tagú családjáról kellett gondoskodnia.

Nagymama sokszor sötét hajnalokon indult a tanyáról, taligán tolta be a piacra az eladandó portékát. Valamelyik gyermeke, később unokája tolta mellette kis taligán az eladásra szánt virágot. Ez a családi segítőkészség, egyűvé-tartozás öröklődött nemzedékeken át, mint világszemlélet.

Nyáron kiadtak bennünket, unokákat segíteni. Legeltettük az állatokat, kapáltunk, gyomláltunk, a gyümölcsfák alját felszedtük. A házi, konyhai munkákban is segítettünk. Délben nagymamám egy tehénszarv kürtbe belefújt: kész az ebéd. Amiben nem illett válogatni, a tányéron sem illett maradékot hagyni. Vacsorára kaptunk egy szelet kenyeret. Hozzá friss tejet ittunk, amit a nagymama közvetlenül a cserépibrikünkbe fejt.

Napközben mezítláb, és egy kis klottnadrágban voltunk. Este beleugráltunk a ház melletti betonkádba, melyben a Nap langyosította a vizet. Este még dolgoztunk egy kicsit. Ha itt volt az ideje, kukoricát morzsoltunk, és beszélgettünk. Miről? Mindenről! Világított a hold, sejtelmesen ragyogtak a csillagok… Ez volt az igaz boldogság!

Gyermekkori emlékeim felidézése során, nem csak a család-történet idősebb rokonoktól hallott részletei jutnak eszembe, hanem apám élete is.

A négy elemi után lakatosinasnak állt. Pályáját a telefongyárnál kezdte, majd a kistarcsai gép- és vasút-felszerelési gyárban, később egy angol gépgyárnál fejlesztette szaktudását. Alig múlt tizennyolc éves, mikor 1916-ban bevonult katonai szolgálatra, a 38-as gyalogezredbe. Kikerülve frontra, részt vett a Piave-menti csatákban. Itt esett angol fogságba az összeomláskor 1918. október 24-én.

Hadifogolyként műszerész, később a géptervezők közé osztották. Küldte a tábori levelezőlapokat Arquata Scrivia, Montello olasz városokból. 1921-ben jött haza.

A fogságban megtakarított pénze: 150 ezer olasz líra, és 20 ezer angol font. Először cséplőgéphez szerződött gépésznek. Nagymamája átadott számára egy istállót, ahol a megtakarított pénzén önálló lakatosműhelyt alakított ki. Mindenféle lakatosmunkát elvállalt. E mellett találmányainak egy része is itt valósult meg.

Miután berendezte a kis szükség-műhelyét, gőzerővel látott munkához. Mindenféle munkát elvállalt, ami vasból, acélból elkészíthető volt. Nem csak javított, de készített új alkatrészeket, szerkezeteket is. Szinte kereste a kihívásokat, az addig még nem végzett munkákat, feladatokat.

Voltak saját készítésű mezőgazdasági gépei, melyeket strapabírásuk miatt kerestek a kőrösi gazdák Egy idő múltán ipari berendezések is kikerültek a műhelyéből, de akkor már a Ceglédi-úton, a stranddal szembeni telken működött az új, kibővített műhely, mely lassan igaz üzemmé vált. Öntödével, drótfonó berendezéssel, forgácsoló műhellyel, miegyébbel.

Sokoldalúságára jellemző, hogy a reformátustemető drótfonatos kerítése mellett, a sírkertek díszes, kovácsolt-vas kerítései is innen kerültek ki. De számos magánház kovácsoltvas kapuja is kézügyességét, szépérzékét dicséri.

Ő tervezte, és irányításával szerelték össze a Cifra-kert melletti városi kertészet üvegházainak acélszerkezeteit. Ezek még ma is, nyolcvanévesen állnak!

A városban többfelé készültek ilyen épületszerkezetek. Például Szmrecsányi fényképész Szolnoki-úti házának műtermi része is Papp-munka volt.

A munkákért járó bért soha nem a saját jólétére, kényelmére fordította, hanem mindig befektette, üzemét bővítette, fejlesztette. Egykori szólásmondása híven tükrözi törekvését: „Ha ma nem vesszük meg a kívánt holmit, és befektetjük az árát – holnap már csipkéset vehetünk.”

Apám a hadifogságban gyarapodott azzal az ismerettel, hogy az iparosnak is vállalkozónak kell lenni. Ott tanulta meg, nem elég jól megcsinálni valamit, ha nem tud vele mit kezdeni. El kell tudja adni nem csak a gyártmányt, hanem önmagát az ötletet is! A figyelmet, érdeklődést fel kell kelteni a munkája iránt.

Műveltségét, ismereteit a holtig tartó folytonos önművelésnek, önnevelésnek köszönhette. Mivel munkás-dolgos családból származott, erős szociális érzéke volt. Élete során mindig közvetlen kapcsolatban állt munkatársaival, beosztottaival, akiket anyagilag is segített.

29 éves korában szánta el magát nősülésre. Ezt is megfontoltan, megtervezett életcéllal készítette elő. A környezetében kiválasztott 3-4 szimpatikus lányt, akikről úgy gondolta, életvitelének, céljainak megfelelnek. Valamelyikük társa lehet egy életen át. Végül Dalmady Gizella igent mondott. Ő lett a felesége, a mi édesanyánk.

Ha nem is valami lángoló szerelem hozta össze őket, halálig megértő, jóban, rosszban erős támasz, hűséges, sokoldalú segítőtársai voltak egymásnak 1927-ben kötöttek házasságot. Három gyermekük született: 1928-ban Gyula bátyám, 1930-ban én, Klára, 1932-ben Emma húgom.

Természetes, hogy apánk munkája miatt nem sokat tudott a mi nevelésünkkel foglalkozni. Anyánk annál nagyobb gondossággal figyelte fejlődésünket. Kedves emlékeim közé tartoznak a családi együttlétek, amikor mind az öten együtt lehettünk. Sokszor nagyszüleink is velünk voltak. Ilyenkor sok mindenről szó esett. A szegénységről, a szegényekről is, de nem lenézően és megvetéssel, hanem tisztelettel és együttérzéssel a bajbajutottak iránt. A beszélgetések lényege az volt, hogy bárkiből bármikor lehet szerencsétlen és szegény. Segíteni kell. A kevésből is adni kell. Jótékony célra mindig adakozni kell, mert nincs azon Isten áldása, akiből hiányzik az irgalom. Ha semmink nincs, akkor kedvességet, jó szót, amire szintén nagy szükség van, mert a lelke is össze van törve az elesett szegénynek.

E kis családi kitérő után folytatom az eredtei témát…

Bármennyire is sokoldalú volt apánk érdeklődési köre, elsősorban az alföldi homok termőképességének javítása volt törekvéseinek középpontjában. Gyermekkori tapasztalatai alapján felismerte, hogy a homokon a szántóföldi kultúrák nem adnak biztos megélhetést. Vegetálni lehet, de egyről a kettőre nem jut az ember! Víz kell a homoknak!

Az öntözés területén az első szabadalma a kanalas-kutas öntözési rendszer volt.

A kanalas-„vödrös”-, ásott-„zöldséges”-kutak nagy átmérőjűek és mélyek voltak. Végtelenített láncra erősített, csuklós szerkezetre szerelt vödrök sora hozta felszínre az öntöző vizet. 120-260 litert percenként. Egy lóval egy nyáron 2-3 hold terület öntözését voltak képesek ellátni. A régi száraz malmokhoz hasonló megoldással működő szerkezet függőleges tengelyét körbe hajtó ló, vagy emberi erő vontatta. Az öntözővíz a csatornákba, árkokba folyt a felhasználási helyre, ahol lapátra hasonlító eszközzel locsolták ki a veteményre. A berendezés valamennyi része a műhelyben készült. Bár ezzel a rendszerrel már a háború előtt is számos kőrösi kertészet működött, az első híradás mégis jóval a háború után született

A Kis Újság – a Kisgazda Párt hivatalos lapja – 1947. október 2-án arról számol be, hogy „Nagykőrösön, 5000 holdon folyik az öntözéses kertgazdálkodás. 51 Papp Gyula féle kanalas-kutas öntözéses kertgazdaságot tartanak számon. A neves kútfúró mester az 1930-as évektől évi átlagban 40 kisgazdaságot látott el fúrott kúttal és öntözőberendezéssel.”

Jóval később, a Nagykőrösi Hírlap 1964. május 5-i száma azt írja, hogy „az elmúlt évben 500 vagon paprika került ipari feldolgozásra, jutott a főváros környéki szabad piacokra is. Az idén a termést 12 hold hazai paradicsommal és 20 hold uborkával egészítették ki. Fellendült a kereskedelem is.”

Ez már a másik szabadalom, a csőkutas, szórófejes módszer eredménye.

Arról senki nem beszél, még ma sem, hogy a két helyi konzervgyár fejlődése elképzelhetetlen lett volna az öntözéses gazdálkodás, Papp Gyula tevékenysége nélkül.

Bármennyire is nagy jelentőségű volt a kanalas-vödrös öntözés kiötlése, és sikere, rendkívül fárasztó volt a víz kilocsolása – lapátolása –, intenzív kertgazdálkodás esetén. Nem beszélve a vízveszteségről. Ugyanis, amíg a kúttól az öntözővíz eljutott a kilocsolás helyére, nagy volt a vízveszteség. Elitta homok! Apám figyelmét egyre jobban az öntözés csőkutas megoldása foglalkoztatta. Előbb azonban elvállat egy nagy munkát. A ’30-as években kezdődött nagy útépítés programhoz sok víz kellett. A Budapest–Szeged, a Dunaföldvár–Békéscsaba közötti utak betonból készültek. Az ezekhez szükséges vizet a nyomvonal mellett hat kilométerenként fúrt nagyhozamú kutak, kútcsoportok – csőkutak! – adták. Ezeket apám tervezte, készítette és működtette. Ez akkora feladat volt, hogy komolyabban nem is igen foglalkozott mással.

Ehhez azonban ki kellett alakítani olyan kútfúrási technológiát, ami megakadályozta, az Alföldre jellemző homok-szerkezetű vízadó réteg beomlását. Azt korábban is tudták, hogy alattunk rengeteg víz van. A szivattyúzás során azonban a kút előbb csak el kezdett „homokolni”, majd beomlott. A homok elzárta víz útját. A kút „befulladt”.

Apám a kút fúrásakor, a vízadó réteg megtalálásakor, a kutat alkotó cső végénél a homokot kimosatta, helyére különböző szemnagyságú kavicsból szűrőréteg készült. Ez biztonságos üzemelést jelentett. A módszerrel megelőzött több fővárosi, neves céget is, és elnyerte a munkát. Sokkal olcsóbb volt, mint a mélyfúrású megoldás.

Ezzel a módszerrel készült el a háború alatt az ungvári, a zombori, a szombathelyi német katonai repülőterek beton kifutói, és mélyépítési létesítményei. De az Ő ötlete tette lehetővé a kecskeméti vasúti aluljáró munkagödrének sikeres víztelenítését is.

Ő tervezte és készítette el a Nagykőrösi Konzervgyár vízellátását is a csőkutakra alapozva. A Feketén lévő saját földjén öntözött gyümölcsöst alakított ki, amit mintaként tervezett bemutatni. Az évtizedek során számos gépet és berendezést tervezett, gyártatott, és helyezett üzembe, a szíve mégis mindig vissza-visszahúzta az öntözéshez. Például a Gschwindt konzervgyár megrendelésére a paradicsommag-szárítót készített. Szárítással tartósították a magot, melyből később speciális olajat préseltek.

A villamos-energia ellátás bizonytalansága miatt a háborús időben saját aggregátort készített, saját villanyárammal látta el az üzemet.

A háború után a szovjetek látták el munkával. A megsérült pontonokat javították. Az orosz hadsereg roncs autókkal fizetett. Megjavította, forgalomképessé tette őket. Üzemében legyártotta a hiányzó alkatrészeket. Később társult Halász Ernővel, létrehozva egy autóbusz-társaságot. Az első autóbuszjáratot 1946 májusában indították, Tiszakécske–Nagykőrös–Budapest útvonalon.

Nagykőrös Népe, 1946. június 1. „Rövidesen újabb járatok is indultak: Kecskemét – Nagykőrös – Budapest, Nagykőrös – Abony – Jászkarajenő között”. Ezek csak epizódok voltak az életében.

Apám gyakran volt távol Nagykőröstől, mert sokfelé szólította a munkája az országban. Főleg a háború után kellett sokfelé megvalósítani a csőkutas öntözést. Ehhez a szocialistává átalakított mezőgazdaság nagyüzemei kínáltak alkalmas terepet. Nagyon megviselte, hogy ’49-ben az államosításkor mindenét elvették. Pontosabban az ő üzeméből lett a konzervgyár gépműhelye. Még a lakásunkat is el kellett hagyjuk. Ezen is túltette magát, és az 1949-ben szabadalmaztatott „vasbetoncsöves, szórófejes öntözés” üzemi megvalósítása iránti országos érdeklődés magával vitte. Felsorolni is nehéz, hogy 15 év alatt hány helyen épült ki, és teljesítette az elvárásokat a rendszer. Csak néhányat említek: Alsóvadász, Répcelak, Levél, Környe, Simontornya – a Dunántúlon –, Harta, Kalocsa, Szarvas, Tompa – az Alföldön. Hogy a közelieket ne említsem. Például a helyi Petőfi TSZ 23 holdas öntözőtelepét, melyet még Fehér Lajos, az MSZMP PB egyik titkára is meglátogatott, és elismerően nyilatkozott a látottakról.

Még az sem szegte kedvét, hogy 1951 júniusában a kitelepítettek sorsára jutott. Csak azért, mert egy irigyünk szemet vetett a lakásunkra, engem és a férjemet eltávolíttatott Pestről. Kitelepítettek bennünket Békés megyébe, egy kulákcsaládhoz. Mivel apám a pesti ügyeinek intézése idejére ideiglenesen hozzánk volt bejelentve, neki is jönni kellett.

Mi három év múlva szabadultunk, Őrá „érdemei miatt” – szüksége volt a rendszernek! – csak hat hónapot kellett ott töltenie. Újra beletemetkezett a munkába. Még jóval hatvanon felül is dolgozott.

1965-ben ereje teljében agyhűdés érte. Állapota lassan javult, de régi erejét, munkaképességét nem nyerte vissza. 1974. december 20-án halt meg. Hetvenhatodik születésnapját még megérte, de a Karácsonyt már nem.

Életútjának szomorú mellékzöngéje, hogy valamennyire méltányos, elfogadható nyugdíjának megállapításhoz olyan protektorokat kellett megkeresnie, mint Erdei Ferenc egykori földművelésügyi minisztert, akivel személyesen ismerték egymást. Különben a nyugdíjalapjába nem számították volna be a találmányainak elkészítésére, a kísérletekre fordított időt, éveket.

Fontosnak tartom megemlíteni, hogy keze alól nem szakmunkások, hanem kiváló mesterek sora került ki. Ők továbbadták tanítványaiknak apám munkaszeretetét, és a mindenkori feladat iránti alázatot. Emberi tisztességet. Kik voltak Ők? Elsősorban Kocsis Lajos, aki 1924-ben még inasként került hozzá. Később Ő lett a jobbkeze, üzemvezetője. A többiek, szinte valamennyien, évtizedeken át munkatársai voltak:

Écsi Ambrus, Péczeli Imre, Szabó Ferenc, Horváth László, Szigeti Sándor, Papp Elek, Mecsker György, Pozsár József, Soós Sándor, Szűcs Balázs, Varga Sándor, P. Nagy Ambrus, V. Szűcs Sándor, P. Nagy Balázs, F. Deák József, Csonka Antal, Szentpéteri György, Róka Sándor, Varga József, Gulácsi Ferenc, és még mások is …

Tóth Barna
2004. július