Hogy lehet egy mondatba belefoglalni a metál Sötétség Hercegét és a világ legismertebb pankrátorát? Talán úgy, hogy azt mondjuk: két teljesen különböző világban, de egyformán hatottak milliókra. Mindketten legendák voltak. Most pedig már csak emlékek – fényes, hangos, örökké élő emlékek.

Ozzy Osbourne július 22-én, 76 évesen hunyt el. Élete az őrülettel és zsenialitással teli rocktörténelem szinonimája. A Black Sabbath frontembereként gyakorlatilag feltalálta a heavy metalt. A Paranoid, az Iron Man, a War Pigs, vagy a Crazy Train nemcsak slágerek, hanem generációk himnuszai lettek. Hiába nem vagyok az a generáció akiknek fénykorában zenélt, még én is szerettem és csápoltam rá. Ozzy szólóban is tovább építette saját kultuszát, és bár az egészsége az utóbbi években komolyan megromlott, még a végén is képes volt egy igazi méltó búcsúra: teltházas koncertre, szeretett zenésztársaival, óriási szeretet közepette.

Az utolsó szavai egyik nyilatkozatában így szóltak:
„Nem hotelszobában akarok meghalni. Az unokáimmal akarok lenni.”
Így is történt: szerettei körében távozott, békében. És az utolsó fellépésének bevétele – 190 millió dollár – jótékony célokat szolgál: gyermekhospice-t és Parkinson-alapítványt támogat. Talán ez volt a legszebb mondat, amit a metál még elmondhatott önmagáról.

Hulk Hogan, a pankrátorok ikonja - sőt meg merem kockáztatni, hogy az egyik legjobb, legnagyobb pankrátor -, pár nappal később, július 24-én, 71 évesen hagyta itt ezt a világot. Ő volt az az arc, az a test, az a sárga-piros trikóba bújt óriás, aki ki tudja, hány olyan trikót és pólót szakított szét a karrierje során, akiért gyerekként rajongtunk. A WWF legendája, ötszörös világbajnok, több mint 1400 napos uralkodása alatt ő lett a televíziós pankráció igazi szupersztárja. 1988-ban 33 millióan nézték élőben, ahogy ringbe lép – ilyen számokat ma már alig látni.

A szorító után Hollywoodban is maradandót alkotott. Játszott a Rocky III-ban, sorozatai voltak, zenélt is (!), és soha nem lett unalmas figura.
Hulk Hogan a „Real American” volt. Az a figura, akiért lehetett kiabálni, aki sosem adta fel, aki mindig talpra állt – és közben hős maradt, kicsit mindenki számára.

Két világ. Két pályaív. Két gigász. Egy időszak vége.

Ozzy és Hulk is olyan emberek voltak, akik mellett felnőtt egy-két generáció. Egyikük megtanított üvölteni és szembenézni a sötéttel. A másik megtanított hinni abban, hogy egy ember is lehet hős, ha nem adja fel.

Ma már csak emlékek, ikonikus képek, koncertfelvételek, meccsek, interjúk és dalok maradtak utánuk – de valahol ez a halhatatlanság. Ők már ott vannak abban a klubban, ahová csak a legnagyobbak léphetnek be.

Szabóné Pálhegyi Krisztina