Szó, ami szó, az élvonalbeli futballmeccsek esetében is be kellene vezetni ezt az amatőrizmust, mert egyrészt már alig játszanak magyar játékosok az NB I-ben, másrészt pedig a külföldiek, akik játszanak, milliós fizetéseket vágnak zsebre havonta.

Hiába van az a mondás, hogy a pénz nem rúg gólt, ez valószínűleg igaz, hiszen a Ferencváros – az óriási lelkesedés ellenére – legutóbb 4:1-re kapott ki hazai pályán a Juventustól, két potyagólt is összeszedve, míg korábban a Barcelonától kapott ki 5:1-re. Attól a Barcelonától, ahol vezetői válság van, és a teljes elnökség lemondott nem sokkal a Fradi-meccs után.

Sajnos az sem igaz már, amit szállóigejelleggel mondogattak a labdarúgásban, hogy az egyéni érdekeket felülírja a csapatérdek. Bizony, a pénzkeresés egyéni érdeke Magyarországon messze felülírja a csapatérdeket, amely azt jelentené, hogy a csapat győzzön és összekovácsolódjon, és nemzetközi szinten is megállja a helyét.

Aztán van egy olyan mondás is, hogy minden alkalommal a sípszóig kell játszani. Sajnos azt láthatjuk, hogy még a mérkőzés végét jelentő sípszó előtt a játékosok már nem játszanak, hanem csak tili-toliznak, s némelyiküknek a dereka sebesedik ki amiatt, hogy csípőre tett kézzel nézik a „játék” alakulását.

Orbán Viktor miniszterelnök is feliratkozott egy mondással a tabellára, nevezetesen azt találta mondani, hogy addig kell játszani a mérkőzést, amíg nem győzünk!
Sajnos ez grundmérkőzéseken lehet, hogy igaz, vagy egy strandon játszott sörmeccs esetében, de a hivatalos meccseket kétszer negyvenöt percig, azaz kilencven percig játsszák, és mindig az győz, aki több gólt rúgott, mint az ellenfele.
A németek nem a látványos labdakezelésükről híresek, hanem önfeláldozó kitartásukról és összetartásukról, meg kondíciójukról labdarúgó mérkőzések esetében is. Van is egy mondás ezzel kapcsolatban, mármint, hogy a focit huszonketten játsszák, és mindig a németek győznek!
Végezetül a mondások közül egy utolsó gyöngyszem, ami sajnos valóban igaz, ez pedig a következő: A bajnoki tabella sohasem hazudik!

Igen, lehet magyarázkodni, hogy egy adott meccsen milyen jók voltunk, de mindig eljön az igazság pillanata, amikor vége a bajnokságnak, és tényleg a tabella mutatja meg, hogy sportérték szempontjából mennyit is ér az a labdarúgó csapat, amelynek szurkolunk, hiszen a tabella megmutatja a valódi helyezést és besorolást.
A tények makacs dolgok, és reálisan kellene látni a dolgokat, nem pedig egy álomvilágban élni, hiszen a stadionépítésektől a magyar foci színvonala lényegében nem változott.
Hol van már az aranycsapat, meg az utánuk következő tehetséges futballisták?
Ha látunk egy labdarúgó edzést, akkor azt tapasztalhatjuk, hogy a focisták kitűzött karók között labdát kergetve totyognak, vagy éppen egymás karjaiba kapaszkodva, egymásnak háttal állva „sót törnek”. Magyarul a mai magyar focista lehet, hogy jól cselez, és őstehetség, de állóképessége tulajdonképpen nincs, mert azt még az edzéseken sem tudja megszerezni.
Pedig a totális mai futball megkívánná azt, hogy akármilyen poszton játszik egy játékos, képes legyen befutni a pályát, és a cselezgető, toporgó játékostól elvenni a labdát.

Aztán van még egy probléma, hogy a mai sportköri vezetők egy része – tisztelet a kivételnek – nem a sportnak, hanem a sportból él!

Hiába hívják Magyarországot lassan Futbóliának, ahol a politika összekeveredik a labdarúgással, ettől a labdarúgás nem lesz jobb, hanem csak rosszabb.

Visszatérve az említett közmondásra, a pénz tényleg nem rúg gólt!

Kocinkó