A folytatás azonban rávilágít arra, hogy a legkisebbek világa sem mentes a külső hatásoktól: egy héttel később a kisfiú elmesélte Lajosnak, hogy az iskolában a társai ki akarták öntetni vele az üdítőt. A helyzet feszültségét az okozta, hogy a kisfiú őszintén elárulta: az italt egy „tiszástól” kapta. Ez a gyermeki ártatlansággal tett kijelentés elég volt ahhoz, hogy a kisfiú egy olyan politikai alapú nézeteltérés középpontjába kerüljön, amelyhez neki valójában semmi köze nincs, és amelynek nem szabadna helyet kapnia az iskolai falak között.
Lajos megrendülten mutat rá, hogy ez az eset nem a gyerekekről, hanem rólunk, felnőttekről szól. A tíz év körüli fiatalok ebben a korban még ösztönösen másolják a környezetükben hallott mondatokat, indulatokat és reakciókat. Ha egy alsó tagozatos közösségben megjelenik a kirekesztés gondolata egy politikai szimpátia miatt, az csupán azt jelzi, hogy mi, felnőttek nem vigyázunk eléggé a gyermekeink lelki békéjére, és akaratlanul is átadjuk nekik saját feszültségeinket. A kiöntésre ítélt üdítő esete így válik a felnőtt társadalom tükörképévé.
A történet végén elhangzó felhívás a jövő generációja iránti felelősségről szól: április 12. egy lehetőség arra, hogy megállítsuk ezt a folyamatot, és egy élhetőbb példát mutassunk. Köteles Lajos szerint eljött az ideje annak, hogy a szülők, a pedagógusok és az intézményvezetők közösen tegyenek azért, hogy az iskola a béke szigete maradjon. Olyan országot kell építenünk, ahol egy gyermeknek nem kell magyarázkodnia egy ajándék üdítő miatt, és ahol a felnőttek képesek lesznek újra az emberséget és a közös jövőt a megosztottság elé helyezni.
Vizslató
