A hanyatlás mögött nem csupán az idős gazdák kiesése áll, hanem a településvezetés és a gazdasági szemlélet teljes hiánya. A kritika szerint a döntéshozók nem fordítanak figyelmet a kisemberekre és a helyi termelőkre, sőt, még a korábbi infrastruktúrát, például a terelőkorlátokat is eldarabolták, ahelyett hogy fejlesztették volna a területet. A gazdák tehetetlenek, hiszen megszűnt a szervezett állatátvétel, így hiába nevelnének jószágot, egyszerűen nincs hol és kinek értékesíteniük azt a megszokott keretek között.
Ez a folyamat nemcsak a vásártér képét rombolja, hanem a tányérunkra kerülő élelmiszer minőségét is veszélyezteti. Míg régen a nagykőrösi vásár adta az alapanyagot a híres hazai hústermékekhez, ma a helyi áru hiányában bizonytalan eredetű külföldi import árasztja el a piacot. A drámai diagnózis szerint nincs borjú, nincs tej, nincs malac, a minőségi élelmiszer-önrendelkezésünk pedig romokban hever, miközben az eredeti funkciót olcsó import ruhák és haszontalan kacatok árusítása vette át.
A legnagyobb veszteség azonban talán mégis erkölcsi: a vásárral együtt a „becsület kérdése” is eltűnőben van. Egykor egy kézfogás még szentebb volt bármilyen írásos szerződésnél, és a gazdák tartották a szavukat az áru minőségét és a szállítást illetően. A nagykőrösi vásár válsága tehát nem csupán helyi ügy, hanem egy tágabb társadalmi és gazdasági probléma tükre, amelyre a megoldást csak a helyi termelés valódi támogatása és egy felelősségteljesebb vezetői szemlélet hozhatna el.
Vizslató
