Radó Péter oktatáskutató nemrég ismét ráirányította a figyelmet arra, milyen mély válságban van a magyar oktatás. Szavai szerint az iskolarendszer ma nem a jövőre készít fel, hanem a múltat konzerválja: túlterheli a gyerekeket, miközben a pedagógusokat adminisztratív és érzelmi terhek nyomják agyon. Felvetette, hogy az iskolai struktúrákat gyökeresen újra kellene gondolni – az óraszámokat, a tantárgyakat, a tanítási módszereket egyaránt.

A javaslatai közt szerepel például a természettudományos tárgyak összevonása, az oktatás gyakorlatorientáltabbá tétele, és az, hogy az iskola ne csupán lexikális tudást, hanem valódi gondolkodási készségeket fejlesszen.
A cél világos: egy korszerűbb, élhetőbb iskolát teremteni, ahol a gyerek nem eszköz, hanem középpont.

De mit érez ebből a mindennapokban egy szülő? Vagyis az én gondolataim erről az egészről. Látom a saját gyermekeimet, ahogy nap mint nap hazacipelik a nehéz táskát, tele füzettel és könyvvel. Amikor kész a házifeladat, szaladunk edzésre vagy még azelőtt zeneiskolába. Nem, nincs mindenbe belekényszerítve a gyerek — ők ezt élvezik, nekik ez kikapcsolódás.
Viszont látom rajtuk, hogy fáradtak, és nincs kedvük, nagyon nincs kedvük az iskolához. Nem a tudásvágy hiányzik belőlük, hanem a kedv, amit lassan elnyom az állandó teljesítménykényszer.

A tanítók igyekeznek, segítik a gyermekeimet, ami néha nem könnyű, de látszik rajtuk is a fáradtság. Ők is ugyanebben a rendszerben vannak, ugyanazokat a harcokat vívják – plusz még ott a temérdek kötelező adminisztráció.
Igen, védem őket is! Mert a mai gyerekekkel nem könnyű. Nem tisztelik őket, nem úgy, mint az én időmben...

Na de kanyarodjunk vissza a gyerekekre.
Azt például teljesen értelmetlennek tartom, hogy a természettudományokat összevonják. Maximum óraszámban lenne kevesebb, de tudásban semmi többet nem adna. Az én időmben is külön volt fizika, kémia, biológia – és pont ettől vált érthetővé, szerethetővé a világ, de főleg érthetővé!

És ha már itt tartunk: amit totál esztelenségnek tartok, az a heti öt testnevelésóra.
Miért? Például a fiamnak emiatt minden nap hat órája van. Simán lehetne heti kettő-három, és a felszabaduló időben lenne hely más fontos dolgoknak – például a természetudományos tantárgyaknak. Így hamarabb érne haza, több idő jutna a házira, a családra, az életre. Mert ez utóbbi is nagyon fontos! Persze most jöhetne a hőbörgés:
„De így is sok az elhízott gyerek, mi lesz a testmozgással?”
Nos, hadd súgjak valamit: heti öt tesióra mellett is rengeteg a túlsúlyos gyerek. Akkor hol is van a probléma? Nem, nem az iskolai testnevelés hiányában van, hanem abban, hogy nincs egészséges életmódra nevelés, nincs minta, nincs motiváció.

Reform? Igen, kell. Szükséges! De nem biztos, hogy így, ahogy Radó Péter elképzeli. Szerintem.

Szülőként azt mondom: valóban kellene az oktatási reform. A változásnak emberibbnek, életközelibbnek kell lennie. A gyerek nem statisztika, nem szám az ország jövőjéről szóló kimutatásban. Ő egy érző, gondolkodó, kíváncsi emberpalánta, akinek nemcsak tudást, hanem hitet is kell adnunk abban, hogy tanulni jó, hogy érdemes.

Nem politikai vitákat kellene folytatni az oktatásról, hanem közös, emberi felelősséget vállalni érte.
Mert az iskola nem csupán a betűk és számok világa, hanem az élet első laboratóriuma. Ott tanuljuk meg, hogyan gondolkodjunk, hogyan kérdezzünk, hogyan értsük meg egymást.
Ha az iskola kudarcot vall, az egész társadalom veszíti el a jövőjét.

Amíg a gyermekeink nem egy szabad, kíváncsi és értelmes világra készülnek, hanem a túlélésre, addig nem beszélhetünk valódi oktatásról.
És talán ebben mindannyian felelősek vagyunk egy kicsit: szülők, pedagógusok, döntéshozók, de legfőképp a „nagykutyák”, akik elfelejtették, hogy a tanulás szeretete az egyik legfontosabb alapja a sikeres oktatásnak — és ezt elvették tőlük.

Szabóné Pálhegyi Krisztina