Képzeld el, hogy gyerekkorod óta minden napod arról szól, hogy te az iskola vagy a munka után még edzel. Vagy éppen mikor még mindenki alszik, te már tolod az uszodában a hosszokat, vagy éppen a pályán edzel, futsz… Képzeld el, hogy hétvégéid versenyekkel telnek, a nyarad nem nyaralás, hanem alapozás, izzadság, fáradtság. Képzeld el, hogy az egész fiatalságod feláldozod egyetlen célért: hogy egyszer a világ legjobbjai között állj.

És amikor ez megtörténik, amikor ott vagy egy világbajnoki döntőben, küzdesz, harcolsz, megteszel mindent – és végül második leszel a világon –, akkor az ország vezetőjétől nem gratulációt kapsz, hanem egy passzív-agresszív világcsúcsos gúnyt. Ahelyett, hogy a teljesítményedre, az elért eredményre büszke lenne, inkább azt latolgatja, milyen ritka, hogy valaki két döntőt is veszít 24 órán belül.

Ez nem politikai kérdés. EZ EMBERI KÉRDÉS. KÖZÖSSÉGI. NEMZETI.

Mert az, ahogy bánunk a sportolóinkkal – különösen a világversenyek után –, az sokat elmond rólunk. Arról, hogyan viszonyulunk a kudarcnak titulált ezüsthöz. (Pedig nem az!) Arról, mennyire értjük a teljesítmény mögötti emberi történeteket. És arról is, hogy mennyire tudunk közösségként ünnepelni akkor, amikor nincs arany, de van becsület.

A sport nemcsak győzelemről szól. A sport példamutatás. Kitartás. Erkölcsi iránytű.

Ezért is fáj annyira, amikor egy világbajnoki ezüstérmes sportoló nem azt kapja, amit megérdemelne: köszönetet, elismerést, vagy legalább egy őszinte „büszkék vagyunk rád” mondatot. Ehelyett kritikát, egy vállvonásnyi iróniát.

Pedig ezüstöt nyerni a világon a legjobbak között NEM SZÉGYEN. Az szégyen, ha ezt nem ismerjük el. Ha azok, akik vezetni akarnak, nem tudnak követni sem.

Ezért fontos, hogy emlékezzünk ezekre a mondatokra, posztokra, gesztusokra. Mert nemcsak sportolóként, de állampolgárként is számít, hogy mit tekintünk értéknek. És hogy hogyan beszélünk azokról, akik a magyar címerért, a magyar himnuszért, a közösségért harcolnak – még ha épp nem győznek is.

MERT AZ IGAZI GYŐZELEM NEM MINDIG AZ ARANYÉREM. Hanem az, ha egy nemzet képes felemelni azokat is, akik nem az elsők lettek – de elsőként tettek értünk.

Szabóné Pálhegyi Krisztina