Ha nagypéntekről van szó, sokunknak elsőre a csendes elmélkedés, a templomi szertartások, meg talán az, hogy „hús nem, de hal még talán lehet” – ugrik be. És valóban: a keresztény hagyomány szerint ezen a napon a hívők nemcsak a húsos fogásokat kerülték, de szigorú böjtöt is tartottak. Ez a gyakorlat nem csak vallási szokás, hanem mélyen gyökerező népi tradíció is volt – minden tájegység a maga módján oldotta meg, hogy a jóllakás épphogy csak megtörténjen.

A szabály szerint háromszor lehetett enni, abból is csak egyszer jóllakni. De ha azt gondolnád, ez egy szomorú, szikkadt nap volt a konyhában, tévednél! Mert a nagymamák, dédmamák már akkor is tudták, hogyan lehet kreatívan bánni a semmiből főzéssel.

Ami biztosan nem hiányozhatott: rántott leves – a legegyszerűbb, mégis szívet-lelket melengető kezdet. Utána jöhetett valami tésztás: mondjuk grízes vagy mákos tészta, esetleg tojásos nokedli tejföllel, s ha hal volt otthon, akkor ecetes-hagymás lében megmártóztatva került az asztalra. A húsvéti sonka persze már ott pihent, szépen, a kamrában – de hozzá nyúlni még véletlenül sem lehetett.

És akkor jött a nap fénypontja: amikor kiderült, hogy bár enni csak mértékkel lehet, a pálinkára ez a szabály nem vonatkozott. A népi mondás szerint „a böjt nem tiltja a jó kedvet”, így a reggeli kupica, főleg hideg hajnalokon, nemcsak elfogadott, de ajánlott is volt. (Orvosi indokkal természetesen.