Az esemény – leszámítva az emlékoszlop avatását – semmivel sem tűnt ki az elmúlt esztendők rendezvényei közül: politikai beszéd, az éppen soros iskola műsora, majd végül koszorúzás. Abban sem változott semmi, hogy ha a megjelentekből kivonjuk a „kivezényelt” iskolásokat, munkaköri kötelességből jelenlévő intézményvezetőket és a koszorúzókat, akkor gyakorlatilag alig lett volna valaki a téren. Úgy, mint tavaly és az azt megelőző években, évtizedekben. Mára – sajnos, hogy ezt kell írnunk – egy kötelezően levezénylendő aktussá vált mind a március 15-i, mind az október 23-i városi ünnepség. A lakosságot nem érdeklik az aktuálpolitikai szólamok, hogy például Földi László miként keveri 1956 eseményei közé a meggyilkolt svéd futballszurkolók ügyét, vagy a migránsokat és Brüsszelt.
Tavaly hasonló megállapításokat tettünk e lap hasábjain a városinak és ünnepségnek titulált rendezvényről, felrakva a kérdést, hogy gondolkodott-e már azon valaki, miként jutottunk harminchárom év alatt a rendszerváltás felfokozott várakozásától, a pezsgő városi közélettől az érdektelen közönyig?
Egy évvel ezelőtt már felidéztük a rendszerváltás két fontos nagykőrösi eseményét. Az egyik dátum 1989. október 23-ának délutánja, amikor Bitskey Tibor Jászai Mari-díjas Érdemes művész Nagykőrös közepén, a Kossuth-szobor tövében odalépett a mikrofonhoz és bemondta Illyés Gyula versének címét: Egy mondat a zsarnokságról. Óriási ereje volt ennek a másodpercnek, olyan, amit előtte néhány évvel még elképzelni sem lehetett. Ez a dörgő mondat gyakorlatilag a rendszerváltás megtörténtét szimbolizálta. Dr. Kulin Sándor beszéde és a református temetőbe, Barta Margit sírjához induló menet is olyan pillanata volt a városnak, amely örökre bekerül Nagykőrös történelemkönyvébe.
Két évvel később, 1991. október 22-én, a posta melletti II. világháború és az 1956-os forradalom és szabadságharc áldozatainak emlékművét avató Antall József látogatása hasonló fontos mozzanata volt Nagykőrös életének. Szerény becslések szerint is 5 ezren gyűltek össze az eseményre, ezt ma már elképzelni is nehéz. Az MTI tudósítása szerint a miniszterelnök többek között ezt mondta: „ebben a független, szabad magyar hazában csak valóban demokratikus, a jogállamnak megfelelő törvények alapján történhessék bármi, többé ne kelljen félni, a félelmet örökre ki kell irtani”. Vajon úgy történt, ahogy Antall József vágyta? 32 év elteltével beszélhetünk valódi demokráciáról és jogállamról? Most, több mint három évtized múltán annak, aki kritikát vagy ellenvéleményt fogalmaz meg a hatalommal szemben helyben vagy országosan, oka van a félelemre, vagy szabadon teheti?
Egy évvel ezelőtt azt írtuk, hogy a polgármesteri székben húsz éve ülő Czira Szabolcs és az aktuális pártja a politikai sokszínűség eltörlésére, az ellenzéknek kikiáltott, más véleményen lévő emberek, pártok, szervezetek megsemmisítésére törekszik. A helyi Fidesznek nincs politikai ellenfele, csak ellensége. A helyi erőforrásokat, az intézményeket, az önkormányzat újságját kizárólag saját hatalmuk megőrzésére, építésére, az ellenségnek kikiáltott emberek megalázására, mocskolására használják. Egy ilyen közegben nem véletlen, hogy a közömbösség lesz úrrá az embereken. Hiába ad színvonalas műsort az éppen soron következő iskola diáksága, a szónokká kikiáltott pártkatona propaganda dumájára a többség már rég nem kíváncsi. Hiszen az önálló gondolatok híján úgyis azt mondja, amit a budapesti propagandaközpontban előre kitaláltak és az összes fideszes politikusnak kiadtak. Ezért felöltözni és bejönni a városközpontba két órával az ebéd előtt? – tettük fel a kérdést tavaly.
Magunk mögött hagyva egy esztendőt, mindenki eldöntheti, hogy ezek a mondatok ma is érvényesek-e vajon? Sokak szerint a helyi közéletben semmi sem változott, pedig a július 9-i időközi választáson elszenvedett fideszes vereségnek intő jelnek kellett volna lennie. Úgy látszik, nem volt az.
könyvelő
