A kezdeti baloldali lelkesedést csak hosszú-hosszú évtizedek után váltotta fel a fájdalmas kijózanodás, mikor a szimpatizánsok számára is világossá vált, mind az a szörnyűség, amit az akkori „polgári lapok” terjesztenek, nem ellenpropaganda, hanem nagyon is a szomorú igazság!

A zárt világot jelentő „Szovjet paradicsomba” a két háború között sem volt könnyű bejutni, de kijönni még nehezebb volt!

Érthető, hogy mekkora feltűnést keltett és híre volt 1934 decemberében, hogy húszévi fogság után haza jött, és a városba érkezett egy Bihar megyei magyar, Szilágyi Tivadar. Idejövetelének céljáról és a kinti viszonyokról a Híradó december 8-i számában nyilatkozott.

Elmondta, hogy az akkor már Romániához tartozó Tenken született, és onnan vonult be ’14-ben katonának. Fél évvel később, Dobrovnónál ezredével fogságba esett, Szibériába vitték. Újabb félév elteltével Kaukázusba került, egy kis faluba, a Sztarapolszki kormányzóságban lévő Bolsoje Gyelhába. Egy paraszti gazdaságban dolgozott, jól is érezte magát. Ott élte át a forradalmat. Nem esett bántódása. Megnősült, nagy házat épített, gyerekek is születtek. Nagyon sokra tartották a magyarokat, mert sok mindenre megtanították az ottaniakat, amivel azok jobban boldogultak.

Az évek során egyre erősebb lett a honvágya, és alig várta, hogy megkapja a kiutazáshoz szükséges iratokat. Most azért van Kőrösön, mert a faluban három kőrösi fogolytársa is élt: Erdős László, Boros Ferenc, és Tóthfalusi András. Mind a hárman családos emberek, viszonylag jól megy a dolguk. Őt bízták meg, hogy itthoni rokonaikat tájékoztassa állapotuk felől, mert levél nem érkezik innen hosszú évek óta.

Úgy döntött, hogy itt körül néz, és megpróbál Kőrösön új életet kezdeni, mert Romániába nem kívánkozik. Egyébként sem tudja, hogy az otthoniak élnek-e, halnak-e?

Csak évekkel később került az újságba, hogy sikerült tanult szakmáját, a cipészmesterséget a városban folytatni, megtelepedni, családot alapítani.

Erdős László és Boros Ferenc életének alakulásáról is hasonló módon van tudomásunk.

1938. január 23-án a Nagykőrösi Hírlap röviden tudatja az olvasóival, hogy 21-én hazaérkeztek 23 évi orosz fogság után Boros Ferenc és Erdős László. Mindketten még 1915-ben lettek hadifoglyok. Erdős Lászlót öreg édesanyja mellett várta 23 éves fia is, aki hadba vonulása után született. Felesége új életet kezdett, miután hosszú-hosszú évekig nem kapott hírt felőle.

Az újság január 25-i számában részletesen beszámolt a vasútállomási fogadtatásról, ahol rokonok, ismerősök népes csoportja várta őket, köztük Szilágyi Tivadar, aki akkorra ismert cipészmester volt a városban.

Erdős László magával hozta ottani feleségét, a 9 és 7 éves Sándor és László nevű gyermekeit. Boros Ferenc szintén családjával érkezett. Orosz felesége, 10,5 éves, és 10 hónapos kislánya vele tartott.

Másnap, a családi eszem-iszom után a szerkesztő kikérdezte a két távolról érkezett magyart életük alakulásáról.

„A már 53 éves Erdős Lászlón meglátszik a 23 éves orosz élet. Csendes, merengő ember lett belőle, s ajkáról lassan pereg a szó.” - kezdődik az írás.

A fogság után kerültek a Kaukázus szélén lévő faluba, ahol gyökeret eresztettek. Kezdetben nagygazdáknál kaptak munkát, akik megbecsülték őket, szorgalmuk és szakértelmük miatt.

A forradalom, és a polgárháború után kezdetben minden maradt a régiben. S miután megtudta, hogy itthoni feleségét László Jucit, Soltész István feleségül vette, Ő is családot alapított. Egy kitelepített belorusz család lánya lett a párja.

Míg a kommunista rend meg nem erősödött szépen gyarapodtak. Nagy házuk, gazdaságuk, 3 ló, 6 csikójuk volt, amikor mindent elvettek tőlük. Ezután választhatott: gazdálkodik-e a meghagyott földjén, vagy gyári munkásnak áll. Ő a gazdálkodásnál maradt.

A másik két kőrösi is hozzá hasonlóan döntött, megmaradtak a földművelésnél. A feleségeknek a kiosztott 500 öl hosszú, és 300 öl széles földön gyapotot kellett termelniük. Ha nem teljesítették volna a beadási kötelezettségüket, börtönt kaptak volna.

Állatokat lehetett tartani, de valamennyit be kellett jelenteni a „szovjetben”. A levágott disznónak le kellett adni a bőrét. Aki megperzselte, azt súlyosan megbüntették.

Az újság arról is hírt adott, hogy a két hazatért család segélyezésére egy hét alatt 114,5 pengő, és vegyes élelmiszer ajándék gyűlt össze.

Február 20-án az Arany János Bajtársi Egyesület szervezésében a kultúrházban tartott rendezvényen adták át a természetbeni, és a közel 200 pengőre gyarapodott pénzadományt.

„(…) nem csak ők, hanem orosz feleségeik szemében is könnyek csillogtak, mikor Erdős László egyik, most már magyarul gagyogó kisfia, a kis Sanyi meghatóan kulcsoltan imára a kezét.”

Egy régen volt beszélgetés során, az akkor hetvenkét éves Erdős Sándor felelevenítette hazaérkezésük körülményeit. A kultúrházi ünnepség után nem sokkal megkeresztelkedtek öccsével együtt a református templomban, ahol el kellett mondania egy hitvallás félét:

„Magyar vagyok, magyarnak születtem: Magyar nótát dalolt a dajka felettem. Magyarul tanított beszélni az anyám, És szeretni téged drága magyar hazám!”

Nem sokat értett az egészből, hiszen nagyon is hadilábon állt még a magyar nyelvvel. De bemagolta, elhadarta. A hallgatóságnak nagyon tetszett!

Azt is elmondta, hogy apjának nagyon nehezen sikerült beilleszkednie az új körülmények közé. Két zsidó nagykereskedőtől kapott kölcsön segítette az önálló gazdálkodás megkezdéséhez.

A két család további sorsát nem követte nyomon egyik helyi újság sem. Nem sokára kitört a háború, és annak hírei mindennél fontosabbak lettek.

A Hírlap 1938. április 24-i számában, bizonyos Budai István, huszonegy esztendő után Lakitelekre haza érkező fogoly beszámolója olvasható. Ez lényegében megegyezik a Kőrösre hazaérkezőkével. Ám van egy fontos mozzanat a hazaérkezés hátteréről.

Részben a fokozódó elnyomás, és nyomor, de döntően az az „Ukáz” volt a nyomós ok, melyben feltették kérdést: Szovjet állampolgárság, vagy kiutasítás? Addig ugyanis – a fogolytáborok felszámolást követő –, közel húsz évig, senkit nem érdekelt az egykori foglyok állampolgársága, akik családot alapítva többnyire beilleszkedtek lakóhelyük társadalmába. Megbecsülést vívtak ki!

A beszélgetés végén a „Szovjet paradicsom” ünnepeiről mondja Budai István: ”Ünnepeik nincsenek. Csupán május elsejét ünneplik meg, a forradalom napját, és október hetedikét, a cár elűzésének napját.”

Ez volt a helyi újságokban megjelent utolsó hír, a „paradicsomból” hazaérkezőkről. Azután jött a háború! Utána pedig a „felszabaDÚLÁS”...

S még valami a késői folytatásról.

A kint maradt harmadik kőrösi atyánkfia utódaival, néhány éve, interneten felvette a kapcsolatot Kovács Dénes tanár úr, a Toldi-iskola tanára. Tóthfalusi András kinti rokonságát sikerült néhány évi „nyomozás” során felderítenie, akikkel intenzív elektronikus levelezés útján cserélnek információkat.

Tóth Barna