A kis „dalos csapat” nemes törekvése hamar visszhangra talált a város tekintélyesebb polgárai között is. Andrasofszky János gyárigazgató felismerte a mozgalom erejét, és pártfogásába vette az énekelni vágyó iparosokat, hogy a kezdeti szerény próbálkozásokból valami maradandót alkossanak. Az összefogás eredményeként 1925 nyarára a „kis fácska” terebélyes fává nőtt: 48 elkötelezett taggal hivatalosan is megalakult a Nagykőrösi Iparoskör Dalkara, amely azóta is a helyi öntudat egyik szép szimbóluma maradt.

​Az alapítók nem elégedtek meg az esztétikai élménnyel; zászlójukra olyan hitvallást hímeztek, amely a hazaszeretetet és a város iránti hűséget hirdette. Úgy tekintettek a magyar dalra, mint egy láthatatlan „rózsaláncra”, amely képes szorosabbra fűzni a gazdák, iparosok, kereskedők és az értelmiség közötti köteléket. Hitték, hogy a közös énekszó egyfajta vigasztaló harsona, amely a szebb magyar jövő eljövetelét hirdeti, és minden társadalmi réteget egyetlen, békés egyetértésben élő közösséggé kovácsol.

​Az alakuló ülés jegyzőkönyvei ma már korrajzként szolgálnak, megőrizve az első tisztségviselők, Andrasofszky János elnök, Biczó Elemér titkár és Gross József jegyző nevét. A tagság komoly áldozatot is vállalt, hiszen az alapítók 40 pengős befizetése akkoriban jelentős összegnek számított a közös cél érdekében. Visszatekintve erre a majd’ évszázados alapításra, a kőrösi iparosok példája ma is azt tanítja, hogy a kultúra és az összefogás ereje a legnehezebb időkben is képes virágba borítani a közösséget.

Vizslató

(A kép illusztráció)