1925-ben több mint hatszázezer liter bor fogyott el a városban. A fele otthon, a fele a kocsmákban. Ezek nem zajos helyek voltak, hanem élő terek. Ismerték egymást a tekintetek, a mozdulatok, a hallgatások. A bor nem elvett, hanem hozzáadott. A sör csak mellékszereplő volt, a bor volt az, amihez emlékek tapadtak, generációk, történetek, nevek, amiket ma már senki nem mond ki.
Lehetne azt mondani, hogy máshol többet ittak. Franciaországban, Olaszországban, Spanyolországban jóval nagyobb volt a fogyasztás. De Nagykőrös nem erről szólt. Itt a bor nem mennyiség volt, hanem mérték. Nem azért itták, hogy eltompuljon a világ, hanem hogy érthetőbb legyen. Egy korszak, amikor nem kellett mindent túlkiabálni, amikor a csend nem volt kellemetlen.
A bor akkor még a város része volt, gazdaságilag és lelkileg is. A borfogyasztási adóból hatalmas összegek folytak be, de ami igazán számít, az nem mérhető. Egy lassabb élet ritmusa, egy közösség természetes összetartása, egy világ, ahol az ember tudta, hol a helye. Ez a világ ma már nincs itt. Csak a számok maradtak, meg néhány megsárgult sor. És a kérdés: vajon mit cseréltünk el érte?
Vizslató
